Prózai művek
ÉLETÚT
(Pályázat)
Hitünk megélése egy életen át
K.L.: Apa! Kezdjük a beszélgetést azzal, hogy milyen most hatvan év fölött a közérzeted? Mivel foglalatoskodsz?
M-K.L.: 42 év folyamatos munkavégzés van mögöttem, de nem kívánom abbahagyni, örülök, hogy még mindig dolgozhatok. Köszönöm ezt a Hitoktatási Felügyelőségnek és a Belvárosi Plébániának, mivel immár második éve szívesen ad hittanórákat nekem. Heti hét órában tanítok, az órákra való felkészülés kitölti időmet és pihenésre is van lehetőség.
K.L.: Maradjunk akkor ezen a vonalon. Hogyan élted meg a hitedet gyermekkorodban, a szocializmus éveiben? Jóvoltodból, immár én őrzöm a családi dokumentumokat, iratokat. Mintha ott is láttam volna az elsőáldozásos és bérmálkozós fényképet.
M –K.L.: Jól emlékszel. Én az ötvenes és hatvanas években voltam gyerek. A szüleim és nagymamám is nagyon vallásos emberek voltak, rendszeresen jártak templomba. Összesen nyolcan laktunk egy lakásban. Sajnos a szülők és a nagymama már elment, és akit te jól ismertél, G. bácsi is. Egy tágas gyógyszertári lakásban laktunk mindannyian, B.újfaluban, a Kossuth utca 4 szám alatt. Minden vasárnap izgalommal készültünk a szentmisére, a cipőket kifényesítettük, felöltöztünk ünneplőbe, és szinte együtt, egy csoportban indultunk a templomba. A két legnagyobb testvérem már nem lakott velünk. Cili az orvosira járt Debrecenbe, ott fizettek neki albérletet a szüleink, Öcsi a mezőgazdasági főiskolára járt Szarvason. Mama már elhagyta a hetvenet, de ragaszkodott hozzá, hogy eljöjjön velünk a vasárnapi misére. Anya, de leginkább én, belekaroltunk és úgy mentünk. Persze csínytevéseket is elkövettünk a szentmise alatt,- egymást piszkáltuk, lehajolva kuncogtunk, de mégis maradandó élmény volt ott lenni.
K.L.: Minden testvéred járt hittanra? Fel voltatok készülve? Hogy történt ez akkoriban?
M-K L.: Azt hiszem a nagyobb testvéreim csak otthon hallottak a hitről és a katekizmusról. Olvasták és forgatták az imakönyveket, amiket édesanyánk átbeszélt velük. Én ebben az időszakban plébániai hittanra jártam. Mintha a rendszer a hatvanas évek elején már engedélyezte volna az iskolai hitoktatást, de nagyon kevesen iratkoztak be. Féltek.
A Kádár rendszer igyekezett a Vatikánnak és a Nyugatnak is jó képet mutatni.
Róma elindította a kelet felé való nyitást. Megkezdődtek a tárgyalások, ami Magyarország esetében részleges megállapodással végződött. ( ezért ellenezte annyira Mindszenty bíboros atya önkéntes fogságában az Amerikai Nagykövetségen, a bolsevistákkal nem szabad tárgyalni!)
Emlékszem hét közben a templomkerten át besurrantam a plébániára és ott F. András atya oktatott minket. Egy nagy bőrborítású, magas támlájú széken ültünk és úgy hallgattuk az atyát. Asztal nem állt rendelkezésre, sem tábla, sem térkép. Mégis szívesen jártunk mindannyian, mert összekötött bennünket a közös sors, a nélkülözés.
K.L :Egyszer mesélted, és meg is mutattad a templomot, aminek tornyát akkor építették és te is segítettél.
M-KL : Pontosan így van. 13-14 éves voltam, amikor rendszeresen eljártam és felmásztam a toronyba segíteni. Most félnék, de akkor ez természetes volt. Sokat dolgoztam, de bejártam a templom padlására is galambokat fogni és a lépcsőfeljáró mellett kipróbáltam a különböző nagyságú gyertyákat, újakat és régieket. Vajon milyen színű lánggal égnek?
Egyszer édesapám-aki mindig szókimondó ember volt- azt mondta, hogy F András békepap, s mivel jó viszonyban voltam Bandi bácsival, visszamondtam neki. Nagyon nehéz volt elsimítani az ügyet.( Abban az időben csak a rendszerhez hű papok kaptak állami támogatást a templom felújítására, renoválására.)
K.L :Meddig ment ez így?
M_KL : A templomba járásra gondolsz? Addig, amíg le nem érettségiztem. Abban az évben édesapámat –éppen a templomba járás miatt, és még egy ok miatt, amit később fogok elmesélni,- elbocsátották az állásából és egy kicsi határ melletti faluba kellett költöznünk. Ez a község szinte teljesen református község volt, katolikus templom onnan 10 km-re B.keresztesen volt. Először buszoztak. Áztak-fáztak, várakoztak. Aztán szüleink vásároltak egy használt Trabantot , de senki sem tudott vezetni. Én jártam be rendszeresen Debrecenbe, hogy megszerezzem a jogosítványt. Motoroztam akár 110 km-t is ilyenkor. A jogsi megszerzése után én vittem őket templomba. Mennyivel kényelmesebb volt ez nekik.
Az érettségi után nemcsak a lakóhelyem , az életem is megváltozott. Behívtak katonának.
De még a gimnazista éveimből elmesélek egy humoros esetet. Kerékpárral, vagy gyalog mentem a gyerekváros melletti iskolába.
Sétáltam kalappal a fejemen, mert szerettem a népi tárgyakat - nadrágot és csizmát nem vettek a szüleim nekem. -szembe jött velem a nagyközség párttitkára. Úgy időzítettem legtöbbször, hogy akkor találkozzak vele, amikor a templom előtti feszület előtt megyünk el. Ilyenkor megemeltem kalapomat. Ő azt hitte neki köszönök és viszonozta. Nem is sejtette, hogy az Ég és Föld Urának emeltem kalapot!
B.keresztesen nem járhattam velük együtt misére, mert ott tanítottam az általános iskolában és egyszerre főiskolára is jártam. Az akkori politikai és ideológiai helyzet nem tette ezt lehetővé. Kirúgtak volna az állásomból és ti éppen akkor születtetek. Akkor ott nem, de költözésünk után, a Velencei-tó partján már elmentem a templomba. Igaz csak az oldalbejáraton, a sekrestyében tartózkodtam, mert mint művelődési ház igazgatónak nem nézték volna el. Így is jó volt a lelkileg, hogy részt vehettem a szentmisén. Igaz nem láttam, de halottam a szertartást.
Ekkor 1978-79-ben elindult Lékai László bíboros úr kis lépések politikája. Felépült Leányfalun a lelkigyakorlatos ház és beindult a központi szemináriumban a hittudományi képzés világiak számára. Erre jelentkeztem. Majd egy szóbeli beszélgetés után felvételt nyertem. Akkor úgy tűnt, hogy mindez Lékai László bíboros úr érdeme-aki apámmal járt egy osztályba Veszprémben.- de aztán rájöttünk, hogy sokkal inkább köszönhető ez Miklós Imre államtitkárnak, az Állami Egyházügyi Hivatal elnökének, mert az állam így jobban tudta ellenőrizni a személyeket és a társadalmi változásokat. Mindenesetre szívesen látogattam az órákat rendszerint hét végén, Budapesten az Eötvös utcában. Ilyen kiváló professzorok tanítottak, mint Nyíri Tamás, Bolberitz Pál, Rózsa Huba, Boda László, Gál Endre és Dávid Katalin és még sorolhatnám… A rendszerváltozás után derült ki, hogy Nyíri professzor is jelentett a belügynek, de ezt azóta sem bántam meg, mert nagy tudású ember volt. Valószínűleg nem tudott kitérni a megbízás alól. Harmadik év végén kaptunk egy végbizonyítványt, ami önmagában semmire sem volt jó, csak egy világi diplomával együtt.
Hittant már akkor taníthattam volna, de erre nem volt még meg a politikai akarat. Nem tudtuk, senki sem tudta, mennyit kell még várni erre?
K.L : És mennyit kellett?
M-KL: Magad is kiszámíthatod mikor jött el a rendszerváltás. Erre senki sem volt felkészülve, ezért is sikerült ennyire félre, felemásan, mondhatni elfuserálva.
Innen számítva 10 évvel korábban még szigorúan mentek a dolgok. A saját bőrömön tapasztaltam meg. Elmesélem. Édesanyád nagyon félős alkat volt már akkor is.
Nem engedte meg, hogy a Budapestről, az Akadémiáról érkezett levelek az ő postaládájába kerüljenek. Ezért a művelődési ház postájában landoltak. A takarító néni hozta és vitte a leveleket. Időnként F. elvtárs, aki a nagyközség párttitkára volt, magához rendelte és ekkor már értesülést szerzett róla hivatali főnököm a község tanácselnöke is. Szépen, szorgos méhek módjára gyűjtötték az adatokat rólam és 1981 tavaszán, a soron következő Végrehajtó Bizottsági ülésre meghívót kaptam. Itt a napirendi pontok előtt a fejemnek szegezték ezt a vádat: Kránitz elvtárs! Maga nem alkalmas a kultúrház igazgatói teendők ellátására! Úgy emlékszem meg sem indokolták. A képviselőket is meglepte ez a kijelentés, értetlenül álltak előtte, akárcsak én. Csak a VB titkár és a tanácselnök volt nyugodt. Lesújtott lélekkel és fejjel mentem haza. Tudtam, hogy lezárult életem egy szakasza, de mi lesz velem, hogyan tovább? Miből fogom eltartani a két kicsi gyerekemet? Ez az akció jól meg volt szervezve, már előre beavatták Cs Jenő iskolaigazgatót, aki felkeresett, mondván, ebben a nehéz helyzetben segítségemre akar lenni. Felajánlotta, hogy Dinnyésen vigyem én a napközis csoportot. Cs.elvtárs ott gyakran felkeresett, meglátogatott, természetesen ellenőrzés céljából. / óralátogatások /
K. L: Hogyan alakult azután az életed?
M-K L.: Igen, erről te nem tudhatsz, hiszen kicsi voltál, és abban az időben a te igazgatód is volt Cs. Jenő. Június harmincadikán lejárt a szerződésem, amit azért nem hosszabbítottak meg, mert közben Cs. elvtárs megvádolt azzal, hogy a szülők elégedetlenek velem, ami persze nem volt igaz, de nyáron jól jött neki ilyet állítani. Így állást kellett keresnem. Bejártam Budapestet, Székesfehérvárt, még Sudár elvtársnál is voltam, a Megyei Pártbizottság titkáránál. Az ő ajánlásával jutottam be a Vorosilovgrád Általános Iskolába tanítani. Amikor édesapám is meghalt, úgy éreztem, hogy édesanyád elhanyagol engem, nem érzi át személyes tragédiámat. Budapesten vállalt állást, a Chemolimpex Külkereskedelmi Vállalatnál, mint levelező. Hajnalban indult és késő délután érkezett. / Pedig helyben is lett volna egy neki való állás. / Minden teher rám nehezedett. Elláttam a családot, a bevásárlást, a takarítást, a mosogatást, időnként a főzést is. Eben a nehéz helyzetben az iskola révén, megismerkedtem Á-val. Ő enyhítette azt a nyomást, amiben részem volt. Meglehetős rendszerességgel találkoztunk, azok a hétvégék jelentették nekem az igazi felszabadulást, a boldogságot. Erre édesanyád beadta a válópert, és a bírósági tárgyaláson az egyik tanúja szájából hangzott el, hogy nem vagyok lojális a rendszerhez, évek óta látogatom a Hittudományi Akadémiát. A pert elvesztettem, de megmaradt a láthatási jogom, amivel rendszeresen éltem.
Az anyósom, édesanyja tanácsára még egy pert a nyakamba varrt, mondván, hogy magatartásommal veszélyeztetem gyerekeim testi-lelki –szellemi fejlődését. A rendőrségi meghallgatások után a bíróság 10 hónap börtönre ítélt 2 évre felfüggesztve. Az erkölcsi bizonyítványomban fel volt jegyezve: a bűnügyi nyilvántartásban szerepel.
Pedig rajongtam a gyerekeimért-tiértetek! Még akkor is, amikor albérletbe kényszerültem F. váron, teljes 3 hónapig. Fél fizetésből nem tudtam fenntartani az albérletet és magamat. Egy igazi fedél után kellett néznem, ezért pályáztam el Somogy megyébe, S.sárdra. Ott meg tudtuk valósítani a” béke szigetét.” Onnan Válra, majd B.lellére költöztünk, mert közben megérkezett a 4. fiam. Közben beköszöntött a rendszerváltozás. Tanítottam, de az esti órák mozgalmasan teltek.
K. L: Apa hogyan élted, éltétek meg a rendszerváltozást?
M-KL: Eufórikus hangulatban, teli örömmel és izgatottsággal. Mindjárt az elején 1989. január 19-én beléptem az MDF-be Csengei Dénes ajánlásával. Akkor még csak mozgalom volt a Fórum. Én lettem a megalakuló választási iroda vezetője és választási kampány koordinátora. Jártuk a vidéket a mi országgyűlési jelöltünkkel. Népszerűsítettük a rendszerváltó pártot. Nagy idők voltak, az MSZMP átalakult Magyar Szocialista Párttá. Az irodahelyiségeket átadták az újonnan alakultaknak. Mi is kaptunk irodát és tanácskozó termet. Telefont is. Fénymásolóért kiküldtek Svájcba. Segítőkész barátokra akadtam a kint élő magyarokban. Mielőtt a kommunisták kiköltöztek volna, az iratokat szisztematikusan elégették. A saját szememmel láttam az égetés nyomát. Készítettek egy vashuzalból összehegesztett égető-kosarat, félig elégett papírokkal is találkoztam akkor.
A parlamenti választás után felállt az első demokratikusan megválasztott Antall kormány. Magunk sem akartuk elhinni a sikert. Azon év szeptemberétől már órakeretben taníthattam hittant. A régi rendszerhez hű emberek nehezen tudták megemészteni ezeket a változásokat, annak ellenére, hogy a helyükön maradhattak. A régi rend emberei összehangolt támadást intéztek az igazi demokratikusan gondolkodó emberek ellen. Tetézte a bajt magának az, aki keresztény is volt. Bennem mind a kettő ötvöződött, ezért a plébános úrral együtt megalakítottuk a Kereszténydemokrata Néppárt helyi szervezetét. Rendszeresen a hittanteremben gyülekeztünk. Ekkor találkoztam személyesen dr. Surján Lászlóval és dr. Semjén Zsolttal, akit azóta is tisztelek, becsülök. Most már te is tudod-visszanézve-, hogy nem valósult meg a társadalmi tisztulás, a régi emberek a helyükön maradtak. Talán Antall József akarta így? Ma is talány.
Ezért tudták megtenni velem, hogy mondva csinált indokkal elbocsátottak állásomból!(Nem vagyok alkalmas magyart és történelmet tanítani!)
Előtte jó voltam, mint pedagógus? Elvesztettem a munkaügyi pert is és mehettem világgá. Először Siófok Kilitin próbálkoztam. Az igazgatónő meg volt elégedve velem, mégis azt mondta: Laci nem tudom magát felvállalni. Egy hónap után felmondott. Utána kerültem Mernyére napközizni, onnan 3 hónap után kellett távoznom a félév végeztével. Rendkívül igazságtalannak éreztem, ami velem történt. Azt gondoltam, hogy a rendszerváltó párt kiáll rendszerváltó emberiért! Sajnos nem így történt. Szerettem volna, ha a miniszterelnök, mint pártvezető segít. Írtam neki levelet, de csak a belügyminiszter válaszolt. Ő valószínűleg már súlyos beteg volt. Dr.Boross Péter levelet írt, de nem segített semmit. Ellenben az oktatási miniszter dr. Andrásfalvi Bertalan akart segíteni. Tanácsokat adott, de mást nem tudott. Azóta is hálás vagyok érte. Nem maradt más választásom, mint felkeresni a minisztériumot és tájékozódni az egyházi iskolák felől. Azokban az években indultak be, és milyen nehezen az egyházi intézmények. Emlékszem Dabas-Sári estére is. Fent az államtitkárságon ajánlották a Mindszenty József Katolikus Általános Iskolát Esztergomban.
K. L: Mikor költöztetek végleg Esztergomba?
M-KL: Remélem, hogy végleges volt és lesz a választásunk. Immár 18 éve élünk ebben a városban. Bár itt is voltak csalódások, - szinte mindig emberi gyarlóságból,- azt hisszük, hogy talajt találtunk. Véglegesen elnyugodni is itt szeretnék.
K. L: Ne siess még vele édesapám! Hisz itt vannak a békés nyugdíjas évek. Elégedett vagy? Egyébként honnan mentél nyugdíjba?
M-KL: Ha az elmúlt 10 évet nézem, hét évet dolgoztam P.maróton mint községi könyvtárvezető és vele párhuzamosan előbb a Szent László Katolikus Gimnáziumban, majd Esztergomban a Szent István Gimnáziumban. Az volt ennek a nagy múltú intézménynek az utolsó éve. Így egyszerre két intézményből mentem nyugállományba, de csak részlegesen, mert ma is tanítok hittant, mert a hit és elköteleződés elkísér életem végéig. De ez így helyes és szép. Az ember tartson ki a hite és életszemlélete mellett. Érjen bár annyi megaláztatás, nélkülözés, a hűség nagyon fontos. Fussa be az ember életútját úgy, ahogy Isten rendelte neki. Én sosem voltam lázadozó, elégedetlen. Ahol tér nyílt számomra, ott töltöttem be hivatásomat. emberséggel, humanizmussal ötvözve. A hinduk is azt mondják, ha a koldus az élettörvényét teljesíti, több lesz, mint bármely bölcs, hatalmas és gazdag, aki ezt nem teljesíti.
Az egyetemes és magyar szentek példája bátorítást adott nekem, hogy minden elszenvedett csalódáson túljussak, anélkül, hogy csorbát szenvedne hitem, de legfőképpen nagyszüleim és szüleim példája lebegett előttem. Minden nehézségben rájuk gondoltam, vajon ők hogyan cselekedtek volna. Igaz emberségük, segítőkészségük, jóakaratuk mindig előttem volt akárcsak Szent Pál ide vonatkozó mondása: „a jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, hitemet megtartottam.” S ez vigasz marad. De nagyon szeretném, ha ez generációkon át így menne tovább! Ezt kívánom neked is és utódaidnak!
Milyen jó, hogy elbeszélgettünk ilyen dolgokról!Maier-Kránitz László
62 éves nyugdíjas
Lakás: Esztergom, Hegyalja u. 20. 2500
Tel: 0630/ 346 7575
Esztergom, 2012. február 3.
Remegő gyémánt betűkkel
(Hiteles emlékek)
Szerkesztette: Maier-Kránitz László
Előszó: Árvai Ferenc
TARTALOM
ELŐSZÓ
A PILLANAT VIRÁGAI - LEVELEK PODOLINBÓL
KRÁNITZ IMRE: MENEKÜLVE
KRÁNITZ IMRE: SZÁMŰZETVE
A SZERETET HAJTÁSAI
Előszó
Maier-Kránitz László ezúttal egy olyan prózai kötettel jelentkezik, amely családi jellegénél fogva nem egyszer személyes vonatkozású is. A családi levelezés dokumentumait használja fel az első és harmadik rész összeállításánál. A második betét édesapjának, Kránitz Imrének önéletrajzi vallomása.
Mind a három rész önmagában is megállná a helyét, külön-külön is megindító, élvezetes olvasmány. Ezek a hiteles emlékek ugyanúgy felkavarják belső érzelmi világunkat, mint korábbi ötperces novellái. A háború végi menekülés, az azt követő száműzetés keserűsége ellenére, az emberi öröm és reménykedés is ott bujkál a sorok között, a mindent túlélés vágyakozásával.
Elolvasás után nyilvánvaló számunkra, hogy Isten irgalma kíséri a szereplőket s ez az irgalom kapcsolja össze őket, ez állítja egymás mellé a dokumentum-kötetben. Mert az, mindenképpen dokumentum ez a kötet, a lejegyzett sorok hitelességéhez nem fér semmi kétség.
Így kapcsolódik az ezredforduló irodalmához, melynek legjellemzőbb ismérve a vallomás, szenvedés, gyötrelem: a puskacsövek és szögesdrótok között kirekesztve a 40-es, 50-es évek társadalmában, valamint kisebbségi sorsba kényszerítve a határon kívül. (Levelek Podolinból). Ugyanakkor megdöbbentő a tárgyilagos hangvétel, az önsajnálat nélküli áldozatvállalás (honnan-miből?) ami egyértelműen szimpatikussá teszi a szerzőket.
A Levelek Podolinból Rudi bácsija 1956-ban írja sorait a maga csodálatos századelő stílusában. 83 évesen is szerelmes. S ezt a késői szerelmet egyáltalán nem érezzük megkésettnek. Inkább fáj, hogy nem mi vagyunk a levelek címzettjei és szerzői. (A kitüntetett személy Margit asszony akkor 71 éves).
A szerkesztő saját versidézeteivel segíti megadni az alaphangot - így vers és próza sajátos egybecsengésének lehetünk tanúi.
Az édesanya levelei katonafiához szintén gyónás és ima, Szent Ágostoni vallomás. Így válnak a szerzők és a szerkesztő is írásművük hiteles krónikásává.
Maier-Kránitz László - saját elmondása szerint - azért vállalkozott ilyen őszinte hangú kitárulásra, hogy méltóképpen emlékezzen a túlvilágon kegyelmet nyert példa értékű családtagjaira. Mert mindaddig élnek ők, amíg emlékeznek rájuk! Nagyszülő - szülő - gyermek vérségi összetartozásban. Ők azok, akik életük alkonyán remegő kézzel tollat fogtak s szívük gyémánt tisztaságú rejtekéből előlépve szólaltak meg: úgy, ahogy éltek - úgy írtak, s ahogyan írtak - úgy haltak.
Köszönet a szerkesztőnek, hogy sajtó alá rendezte a családi emlékeket. Ezáltal is új erőt kaptunk az élethez.
Esztergom - Dorog, 1997. március
Árvai Ferenc
A PILLANAT VIRÁGAI - LEVELEK PODOLINBÓL
Egy pillanat a szépség
örökkévalósága,
mindenhatósága, mindensége.
Csak egy szempillantás.
(Maier-Kránitz László)
Podolin, 1955. október
Kedves Margit!
Mea culpa, mea culpa, mea maxima culpa bevezetéssel kell kezdenem soraimat, ha neheztelésedet magamról elhárítani akarom. Bocsánat, hogy mint javíthatatlan bűnös azt a nagyon is bizalmas tegezést mertem használni. De ha Irmával és Lórival puszipajtások lettünk, Margit, aki különösen ezen szövetséghez tartozik nem képezhet kivételt s ezért bátorkodtam a legbizalmasabb szócskát, mely sokmindenfélére feljogosít használni. Kérlek fogadd el, ne utasítsd el merészségemet, hadd legyünk mi is vén korunkban puszipajtások a tér és távolság miatt igazi csók nélkül. Ugye nem haragszol és elfogadod ajánlatomat a csók alkalomadtán utólagos feltételével.
Hogy oly soká nem írtam, annak több magyarázata van, hogy esetleges hazugságokba ne essem, jobb ha magam nem mentegetem s meg fogsz engem érteni, ha levelem tartalmát megismered. Másrészt óvatossági szempont is kívánatossá teszi a ritkább levelezést külfölddel... Magyarországra, Bécsbe címzett leveleimet mindenkor személyesen kell feladnom a postán s igazolni személyazonosságomat. Ily viszonyok mellett ártatlanul is, könnyen gyanús szemek kísérik az ember minden lépéseit. Bővebb magyarázat itt felesleges.
Késleltette soraimat azon körülmény is, hogy az ígért, kertem fáinak virágzó pompáját feltüntető képeket sehogysem tudom megkapni fiamtól. A filmek elő vannak híva, de kopírozásukra nem ér rá. Amikor Lóri és Irmus itt járt, ugyancsak csinált felvételeket s ha Irma nem viszi el a filmet Eperjesre, talán csak egy év múlva lett volna kopírozott képünk.
Lóri és Irmus látogatása nagy örömömre szolgált s amennyire tőlem telt iparkodtam kellemessé tenni itt tartózkodásukat; mely sajnos csak 2 napig tartott. Sikerült-e várakozásukat kielégítenem, nem tudom. Ők azt írják, hogy jól érezték magukat. E két nap alatt nem is volt sok időnk, hogy a múlt összes emlékeit felidézzük, sorsunkat egymásnak elpanaszoljuk s a ritkán előfordult jó napokon örüljünk. E rövid idő alatt még az elmúlt családi viszonyainkat sem beszélhettük meg tüzetesebben. Az időjárás meleg volt, de a környék megtekintésére nem volt alkalmunk. Hogy ez alkalommal rád is gondoltam, sajnálva, hogy nem vagy közöttünk, felkértem Lórit, vigyen részedre egy kis mézet ajkaid megédesítésére. Remélem, hogy sikerül neki e csekélységet, melynek elfogadására kérlek, a határon átvinni. Ne gondoljad ám, hogy csak hébe-hóba, alkalomadtán foglalkozom veled lélekben. Nem, mindennapi imáimban a ti nevetek is előfordul azok között, akikért az Isten áldását kérem. Október 11-e óta szalmaözvegy vagyok. Valika lányom a mi "őrangyalunk" magával vitte Ilonkát Árvába néhány heti üdülésre s így nekem is jutott némi idő pihenésre. Szegény Ilonka teljesen elvesztette emlékező tehetségét, úgyhogy sokszor gyermekeit meg sem ismeri. Dacára annak, hogy jó étvággyal bír, jól alszik, gyermek módra viselkedik. Nekem kellett este komorna módjára levetkőztetni és ágyba fektetni, reggel ismét felöltöztetni s napközben vigyázni, hogy tisztán tartsa magát. Rendes foglalkozása, képek nézegetése, kártyák kirakása vagy a napon való sütkérezés. Feleségem ápolását magam látom el. Fiam, menyem ebben nem segédkezhetnek s így egész nap el vagyok foglalva, akárcsak egy ápolónő. Ezen kívül még nyílt sebe is van a bal lábán, melyet naponta friss kötéssel kell ellátni. Szívesen teszem, mert hites feleségem, de másrészt kötelességem is. Igaz, magam is pihenésre szorulok, de ameddig bírom szembenézek a nehézségekkel.
Három nap óta az időjárás rosszra fordult. Esik az eső, hideg állt be, úgyhogy a szobában fűteni is kell. Még jó, hogy fiam egy fa kivételével leszedte az összes almatermést, mely ez évben felette nagy volt. A hulladék gyümölcsön kívül termett 7 q, melyből nagyon keveset tudunk értékesíteni, mert itt mindenütt oly bő a termés.
Lekvárt nem főzünk, kivéve a sárga, apró úgynevezett aranyalmát, mely befőzve jó befőttet és kitűnő lekvárt ad. Málnát sem kellett az idén venni, mert a kertben termett annyi, ami a házi szükségletet fedezi. Csak krumplival, a mi nemzeti ételünkkel vagyunk híján, ezt már venni kell. Fűtés dolgában úgy segítünk magunkon, hogy a szobában fűrészporos pléhkályhával fűtünk. Egy-egy töltés 12 órai meleget ad. Valahogy csak megvolnánk, ha az élelmiszer- cikkek árai a keresettel megfelelő arányban állnának. Egyelőre ennyit, mert sietnem kell, hogy levelemet idejében a postára vigyem. Addig is kérem szívélyes, megbocsátó jóindulatodat azon reményben, hogy nem ítélsz el.
Őszinte szívvel üdvözöl és a levegőn át lélekben csókol, mostmár nem játszó, de puszipajtásod.
Rudi, a volt ternyei úr
Podolin, 1956. április 24.
Szeretett Margitom!
A tavasz, dacára annak, hogy itt-ott már sejteti eljövetelét, nem tarthatja meg várva várt ünnepélyes bevonulását, mert Tél apó még mindig akaratoskodik kivonulásával. A hideg, esőre hajló szeles napok az ember kedélyére is kellemetlen befolyással vannak. Ha az ember nem akar ázni-fázni, a fűtött kályha mellett kell hogy üljön s mérgelődjék a rossz időjárásra, mely a szabadban való mozgást befolyásolja. Ily hangulatban vagyok most magam is. Nem találom helyemet s hogy valahogy reám ne haragítsam a légköri depressziókat, íráshoz fogtam, elfeledve esőt, hideget.
Ezen kissé nyomott hangulatú bevezetés után első sorban szívélyesen üdvözöllek, úgy szintén Lórit is, eme Isten háta mögötti földrészről ahol a Tátra, a Zipszerek büszkesége még mindig nem vetette le téli köntösét, sőt ezt még friss takaróval is ékesíti. Születés és egyúttal névnapom évfordulója alkalmával - mely íme már a 83-ik - nekem küldött gratuláció és emléktárgyként fogadjad legőszintébb szívből eredő köszönetemet. A Te kedves soraid becsesebbek nekem mint valamennyi e napon fogant szerencsekívánatok.
Egy sorba állítom soraidat Vali lányom, az én szeretett Őrangyalom szavaival. Meghatva érzem át szavaitok őszinteségét. Jól esik tudni, hogy a sok jót, egészséget, nagy kort stb. stb. kívánók között tényleg olyanok is vannak, akik szívükkel érzik azt, amit ajkuk mond, vagy papírra vetnek. Őszintén s hálásan köszönöm úgy a Te, mint Lóri gratuláló soraidat. Születés és névnapom évfordulóját vasárnap, április 15-én ültem meg s jól éreztem magam gyermekeim, unokáim és barátaim körében, kiváltképpen, mikor Ilonka leányom tót ajkú leánykái magyar nyelven köszöntöttek fel.
Azt mondják, az igazi öröm nem lehet mindig teljes. Ez a közmondás nálam is beteljesedett, mert a házban lakó menyem elfelejtette gyermekeit egy kis mondókára tanítani, állítólag azért, mert Laci fiam, anyósának, menyem anyjának nem gratulált nevenapja alkalmával. Ez az ürömcsepp nem bánt, mert menyem igen kicsi ahhoz, hogy engem bántani tudna, de megmutatta nekem az utat, hogy az érzelmek melyik szekrényébe zárjam el. A gyermekeket azonban sajnálom, mert elestek azon alkalomtól, megtanulni, hogy a szülőt hogyan kell tiszteletben tartani. Ezt az epizódot csak azért említettem, hogy fogalmad legyen menyem gondolkodásmódjáról.
Köszönöm a küldött porokat is, amelyeket egyelőre még nem veszem igénybe, mert hála Istennek egészség dolgában még nem szorulok reá. Ha azonban olyan porok volnának kaphatók "kiktől" az ember legalább tíz évvel megfiatalodnék, akár milyen keserűek volnának, behunyt szemmel akár egy tucatot is lenyelnék. Sajnos ilyen por még nincs s addig is mézzel hosszabbítom meg napjaimat. Feleségem állapota egyforma s így van alkalmam gyakorolni magam a szobacicusi-komornai és egyéb női foglalkozást igénylő teendőkben s ha komolyan veszem a dolgot már némi haladást is elsajátítottam.
Amint már említettem, itt még nagyon zord az időjárás. A hóvirágon és kankalinon kívül még nincs más virág. A szántók még érintetlenek s a szántás-vetés még meg sem kezdődött. A kerti munkákkal is hátralékban vagyunk. Még annyi alkalom sem volt, hogy a kertet a téli hulladékoktól megtisztítsuk, a fákat és bokrokat megpermetezzük. A természet még alszik s ha melegebb idő nem áll be, májusban foghatunk csak komolyabb kerti munkához. Félő, hogy május is fagyokkal örvendeztet meg. A méhek, bár átestek a tisztuló repülésen (február helyett március végével) nem találnak a természetben semmi táplálékot, virágport, mely az ő kenyerüknek felel meg. A napfoltok, vagy atombombák robbanásai befolyásolják-e az időjárást, avagy egy újabb jégkorszak felé közeledünk-e, ki tudna erre kimerítő feleletet adni?
A Hajnalka magok sértetlenül, teljes számban érkeztek meg. Köszönöm nagy figyelmedet, amikor az időjárás megengedi, be fogom ültetni, nem csak azért, hogy eszembe juss, hiszen én minden nap foglalkozom veled, amikor imáimba foglallak s Ternyére tér emlékezetem, hanem azért is, hogy díszítsem kertem valamelyik részletét magyar földről származó virággal, mely impozáns alakodra emlékeztetni fog. Régebben küldött ibolyamag nem kelt ki annak idején, pedig szeretem a virágot kellemes illata miatt.
Az én sóhajom "Hej! - ha ....... csitt, egy ötven és néhány évvel ezelőtt engem megszállott sugallatra vonatkozik, mely életemet álmaimmal ellenkező irányban befolyásolta. Ne kívánjad, kérlek, hogy világosabban nyilatkozzam, mert nem akarok vétkezni és régen behegedt sebet feltörni. Attól ne tarts, hogy a "nagymama" fényképedet nézve kiábrándulok. Magam sem vagyok ám olyan legény mint 56 vagy talán több évvel ezelőtt. Aki mai ábrázatomat látja, ugyancsak kiábrándulhat az ekkori ficsúrból. Ma úgy kell egymásra tekintenünk, ahogy az idő vasekéje végig szántott és barázdált rajtunk külsőleg. Belső énünkön még a kor kérlelhetetlen mostohasága sem tudott kifogni s ez az irányt adó egymás megítélésében.
Hogy névnapod évfordulóját júniusban ünnepeled meg, a magam részéről természetesnek tartom, már azért is mert közelebb esik születésnapod évfordulójához, mely a legszebb hónap valamelyik napjára esik. Ha egyelőre nem is tudom azt a bizonyos napot, azt hiszem akad "Valaki" aki azt nekem "sub rosam" elárulja. Lórinak majd később, ha megszáll az ihlet írok egy néhány sort, addig is legyen türelemmel, előlegképpen pedig fogadja szívélyes üdvözletemet.
Neked Margitom megizenem, légy bizalommal a jövő iránt s ne mondj le útleveled megszerzéséről, hátha megváltoznak a viszonyok s a sok elmaradt csókot nemcsak képzeletben, de a valóságban is kicserélhetjük. Addig is lélekben ölel és sokszor csókol a Te öreg, javíthatatlan puszipajtásod
Rudi
Podolin, 1956. május 3,
Szeretett Margitom!
Aranyos, kedves soraidból kiböngésztem, hogy születésnapod évfordulója az év legszebb hava, a tavasz ébredésének havában május hó 6-ára esik, mely nap 1885. évben, születésed évében szerda volt.
Világos, hogy névnapod a legközelebb eső "Gretchen" napja lehet csak, mely jelen esetben június 10-ére esik. Ezeket csillagászati pontossággal megállapítva, rátérhetek soraim tulajdonképpeni céljára, szeretettel, szívből eredő, őszinte szerencsekívánataim tolmácsolására. Ha a világ kerekét 50 és egynehány évvel visszaforgathatnám, nem Plátói értelemben odakiáltanám a világnak: "In aeternum te amore, letificat juventutem meam." Ezt a lehetőséget elpasszoltuk mindketten, de megmaradtak a múlt szép, nemes emlékei, melyek szorosan fűznek egymáshoz. Ez okból kérem a mindenható Urat, adja meg Neked a kegyet, hogy a múlt, sőt talán a jelen keserveit türelemmel, megadással, megnyugvással viselhessed el. Adjon erőt, egészséget a még hátralevő küzdelmekhez, könyörülve rajtunk, árasszon el még napsütéses, szerencsés, boldog napokkal s tegye lehetővé, hogy az életben még személyesen is egymást ölelve elfelejtsük tévedésünket, csalódásunkat. Isten éltessen soká-soká a kor legvégső határáig! Addig is alkalom nyílik még egymást életben látnunk.
Számtalanszor ölel s csókol az éther hullámain a Te puszipajtásod.
Rudi
Ui.: Sajnálom, hogy mikor Ternyéről távoztam, csókot nem loptam Tőled. De irántad való tiszteletem s a félelem, hogy merészségemért a Te kedves édesanyádnál panasszal élsz, nem volt bátorságom. Csókot kérni? Nem kaptam volna, mert Te akkoriban még égbe kiáltó bűnnek tartottad.
Nagyon későn jutott eszembe néhai édesanyád egykori mondása: "Glücklich ist, der vergisst, was nicht mehr zu enden ist." Ennek alapján meg kellett volna próbálnom a lopást egy esetleges nyakleves irányában a Te részedről, és bocsánatot az édesanyád részéről. Ha a sors is úgy akarja, majd pótolhatjuk némileg az elmulasztottakat, ha nem csapsz nyakon.
Csókol Rudi
Podolin, 1956. június 6.
Kedves Margitom!
Elérkezett a nap, jún. 10-e, amikor elsők között gratulálhatok névnapodhoz. A névnap évfordulója kellemes ünnepünk, de emlékeztet minket arra is, hogy íme egy évvel megint öregebbek lettünk.
Az év minden napját, de különösen a névnapi évfordulót fel szoktuk használni arra, hogy szeretteinket, ha egyébbel nem is, de minden esetre őszinte, szívből jövő jókívánságokkal örvendeztessük meg, vidítsuk fel. Magam is a távolból felhasználom ezt az alkalmat és kívánok Neked minden, a földön elképzelhető jókat, kiváltképpen tartós egészséget, gondtalan, boldog s szerencsés napokat, békét és az élet csapásaiban megnyugvást, kérve a jó Istent, tartson meg Téged ezentúl is, hogy alkalmad legyen névnapod évfordulóját még igen sok éven át örömben megünnepelni. Isten éltessen soká, ez a főkívánságom. Sajnos a névnapi puszit csak gondolatban, az éther hullámain adhatom meg.
Kedves soraidra térve, van bő, közlésre való alkalmam. Elsősorban is, minálunk csak most köszöntött be az igazi tavasz vagy inkább nyár előtti idő. Az orgonabokrok csak most pompáznak teljes virágzásban. A gyümölcsfák csak az imént virágzottak el s a téli fajták most indulnak csak virágzásnak. A kerti vetemények, sárgarépa, petrezselyem, kukorica vagy 10 centiméternyire dugták ki fejüket. A salátából talán egy hónap múlva lesz aratható fej. Az uborka, a tök már 3 levelet hajtott s a paradicsom most mutatja első virágait. A káposzta, kel, karalábé s karfiol még csak megfogamzott palántakorukat élik.
Ribizli és pöszméte igen szépen fejlődik s lesz bő termés ha egy esetleges jégverés nem semmisíti meg váratlanul őket. Az időjárás most kivételesen igen meleg, úgy szólva kánikulás. Nem volt még egyetlen egy kiadós esőnk se s így sok fárasztó munkánk van a mindennapi öntözéssel. A méhek a hosszú tél miatt elmaradtak vagy 3 héttel a fejlődésben. Nektárt adó virág a mezőn még alig van, amiért is etetni kell őket. Igen sok a munka, úgyhogy esténként alig állok a lábamon s állva elaludnék. Persze közrejátszik itt nem csak a fáradtság, de az én 81 éves korom is. Ha valamelyik levelemben 83 évesnek mondtam magam, az tévedés vagy nyomdahiba volt.
Hogy születésnapi gratulációm későn került kezedhez nem tudom megérteni, mert a levelet idejekorán és ajánlva adtam fel, hogy biztosan megérkezzen. Néhai édesapám, édesanyám halála után csak egyszer nősült, de házassága rövid volt, mert második felesége baleset következtében meghalt. Édesapám tősgyökeres Zipszer volt, nem idegenből került Magyarországra. Öregapánk azonban Svédországból itt rekedt katonaféle ember volt állítólag. Ahogy ezt a mi volt kanonok plébánosunk (történelembúvár) valahonnan kiböngészte. A lengyel elzálogosítás ideje alatt családom némelyike lengyel nőt vett feleségül.
Egyelőre elég a Téged kevésbé érdeklő családi közleményekből. Miután most a szobaleányi, takarítónői és komornai teendők várnak reám. (Levelemet ugyanis a kora reggeli órákban írtam.) Zárom soraimat azon ismételt óhajjal, tartson meg a jó Isten Téged még sok-sok éven át fiatalos kedélyben, egészségben s adja meg nekem is a kegyet, hogy még sokszor legyen alkalmam a "Gretchen" napot veled együtt, ha elválasztva is - megünnepelnem. Addig is sokszor csókol szeretettel most - a "mindenes" szerepre lecsúszott - puszipajtásod
Rudi
Podolin, 1956. augusztus 20.
Kedves Margitom!
Régen volt, hogy életjelt adtam magamról s ha a Jó Isten nem könyörül rajtam, talán egyáltalában nem jelentkezhettem volna. Egy meghűlés és köhögés, minden életkedvemet tönkre tette. Elfogott a köhögés, mely még most is kínoz hébehóba, azután olyan baj lepett meg, hogy azt hittem ez már a vég kezdete s mind emellett híven teljesítettem ápolói, gondozási kötelességemet feleségemmel szemben.
Ezekhez járult s járul most is bizonyos lelki depresszió, melynek oka az én kedves menyem és még kedvesebb édesanyja viselkedése. Én ugyan sokat nem adok rá, de azért mégis van hatással lelkiállapotomra, hálátlan, mondhatni neveletlen viselkedésük, önzésük, zsugoriságuk, beképzelt tökéletességük nem ismer határt. Igaz a gyeplőt a házban még nem adtam ki a kezemből s mert Laci fiamat kímélni, családi perpatvart előidézni nem akarok, nem veszem fel viselkedésüket. Akad még valaki, aki leköti szarvukat s megfizet minden sérelemért, az ő napjuknak is lesz alkonya s nem tudni, hogy az milyen lesz.
Ez év az itteni méhészetre nézve katasztrofális volt. A hosszú tél, a tartós tavaszi eső semmissé tette nagy reményünket. Amióta méhészkedem (23 éve) még ilyen rossz esztendőm nem volt. Nagy nehezen arattam 100 kg mézet, holott az azelőtti években 3, 6, 8 sőt 10 q mézem is volt. Ha az idén nincs is több, meg vagyok elégedve a kevéssel is, házi szükségletemet fedezni fogja.
Ez év június 23-án ide érkezett leveledhez mellékelt újságcikk nekem is örömet szerzett, hiszen a cikk szerint az átutazás nagyon is meg van könnyítve. Szívből örülök, hogy elhatároztad magad Podolinba jönni.
Örömmel várlak s ha eljössz találsz egy öreg, reumás, félig kopasz, fogatlan bácsit, aki szép, fiatal asszonynak nem igen lehet ideálja, de idejöveteledhez, sajnos egy feltételt kell kötnöm. Amint már régebben jeleztem, nekem nincsen saját háztartásom s feleségemmel együtt fizető kosztosa vagyok "kedves" menyemnek. Az ételek mennyiségére nem panaszkodhatok, a minőség is megfelelne, ha nem volna tekintetbe véve a gyermekek ízlése. Az ételnek nem szabad forrónak lenni, zöldséget, petrezselymet, borsot nem szabad a levesbe tenni, ami az én vén gyomromnak már nem tetszik. Mindezektől eltekintve az ember ha nem is élvezettel, de jóllakhat.
Én azonban "kedves" kosztadóim szívességét igénybe venni nem akarom s ezért azt az ajánlatot teszem, és kérlek fogadd ezt el, hogy ittléted ideje alatt az én költségemre az itteni komunál-konyhából étkezel. A komunál konyha első rangú. A szakácsnő egy tátrai vendéglő volt tulajdonosa.
Ugye nem veszed zokon feltételemet. Ami a lakást illeti, megegyeznénk úgy, hogy ebédlőm díványát, mely kényelmes, ágynak használhatnád s nem zavarna senki sem.
A magyar nótát nagyon kedveltem s kedvelem, de énekelni nem tudok. Most már csak recsegő hangokat tudok kihozni a torkomból. A rádión csak éneket s magyar meg könnyű zenét hallgatok. A politikával, idegen állomások híreivel nem foglalkozom. Ez mind izgat s az izgatottságot lehetőleg kerülöm szívbajom miatt.
Azt, hogy édesanyádnak jeleztem, ha befejezem a katonásdit és már önálló leszek, visszatérek Ternyére, hogy egy otthagyott kincset vigyek magammal, édesapádnak nem igen lehetett tudomása, hacsak a mama nem említette neki. Én akkoriban abból a 99 %-os igazságból indultam ki: "Nézd meg az anyját, vedd el a lányát." Ezt a nézetet a sok évi tapasztalás után most is vallom, de már nem 99, hanem csak 89 %-ban.
A lakásínség réme nálunk is működik s nem volt sok híja, hogy engem is majdnem kitettek a saját házamból, melyet ezen felül még konfiskálni is akartak. De hála Istennek magamat a népszámlálásnál mindig magyarnak vallva, sikerült a konfiskálást kikerülni s Laci fiamat bekvártélyozva a konfiskálást elütni. De, hogy a jövő mit hoz, az bizony kérdéses, mert ha a tervezett vasútépítést Orló felé folytatják (alagutakat már építettek, de a további munkálatokat beszüntették) ismét fenyeget a lakásínség. A saját bőrömön tapasztaltam mennyire fájdalmas a saját megszokott lakását elhagyni és minden kényelmet mellőzni.
Felgyógyulásodhoz gratulálva őszintén kívánom töltsed az időt Szegeden kellemesen sok öröm között, ahol a levest, amint mondják, nem kanállal, de kanálval eszik. Addig is minden jót, szívélyes üdvözletet és sok puszit
Ruditól
Podolin, 1956. december 21.
Kedves Margit!
Őszintén kívánom, hogy nyugodtabb idők váltsák fel az átélt borzalmas napokat.
Betegen, ágyban fekve figyelemmel kísértem a rémtetteket, amiket a rádió közölt. Sejtem, hogy nektek is kijutott bőven a nyomorból, melyet nekünk tehetetlenül kellett hallanunk.
Már másfél hónapja kínlódom régi szívbajommal. Egyedül vagyok itthon, mert Ilonkát ápolni nem voltam képes, Kislomnicon lévő leányomhoz vitték el, ahol rendes ápolásban részesül. Engem Laci fiam és felesége lát el. Ha erőmhöz jutok, többet írok majd.
Szívélyesen üdvözöl s csókol a beteg úr
Boldog karácsonyi ünnepeket! Szerencsésebb boldog újévet!
Podolin, 1957. január 10.
Kedves Margit néni!
Valóban nagyon meglepődtem kedves levelén, de elolvasása után már tisztában voltam, hogy kitől van. Habár személyesen nem ösmerjük egymást, Apus sokat mesélt Önökről, és igazán szívesen gondolt az ott töltött szép napokra.
Apus bizony nagyon rosszul van. Amikor kedves Margitka néni ezen néhány sort olvasni fogja, már nem lesz az élők sorában. Éppen ezért szíves elnézését kérem a ronda, össze-vissza írásért, de képtelen vagyok gondolataimat összeszedni.
Kötelességemnek tartom azonnal válaszolni drága apám hogylétéről. Most jöttem a szentmiséről, mondattam érte, hogy a Jó Isten könyörüljön meg rajta, - szegény nagyon sokat szenved - igaz még csak három napja - de rossz azt nézni. Szegény Valika húgom van nála mamussal együtt. Én minden nap meglátogatom a gyerekekkel és Pistával. Még egyszer kedves Margit néni szíves elnézését kérem a sok hiba és ronda írás miatt. Magyarul tudunk, kislányaim is, csak a helyesírást nem tudom, iskolám szlovák és német nyelvű volt.
Bizony nagyon mostoha sors közt nőttünk fel. Mi szegény szepesiek lassan, lassan kihalunk a sok sorscsapástól. Bizony sorsunk mostoha és kegyetlen, de azért drága anyanyelvünket el nem veszik soha, ha nem is beszélünk tán oly szépen és öblösen magyarul, de büszkén valljuk, hogy magyarok vagyunk és a szívünk csak arra húz. A sok reménykedésbe lassan belepusztulunk. Együtt érzünk drága Margit néniékkel örömben és bajban, és reméljük, hogy egyszer mégiscsak felvirrad ... Nem akarok meghalni míg egy magyar színdarabot és Budapestet nem láttam. Ha megengedi drága Margit néni, egy kis családi képet vagyok bátor küldeni, hogy legalább így lásson - ha nem életben - minket. Én volnék férjemmel és két kislányommal, Terike és Anikó.
Olyan magyar érzésűek mint az anyjuk. Ha nagyobbak lesznek, szünetre Nyitra vidékre mennek, hogy megtanuljanak szépen magyarul beszélni.
Azt hiszem, röviden leírtam drága Margit néni óhaját.
Teljes tisztelettel és kézcsókkal. Ilonka és családja
KRÁNITZ IMRE: MENEKÜLVE
1944.IX.22.- 1945.XI.18.
A nyugalom leple alatt
reszket a rémület
a jövő előrajzolhatatlan
az egész világot magába faló
egyszínű, szörnyű étvágyától.
(Maier-Kránitz László)
1944 évnek az első fele csendben telt el. Angolszász repülők párszor elhúztak a falu felett, a magyar hadsereg pedig megkezdte a bevonulást Erdélybe, de csak Aradig jutottak. (Dombegyház és Arad igen közel van egymáshoz). Az orosz haderő Románia felől elérte a Kárpátokat s vonult az Erdély kettéosztásakor megállapított határok felé. Dombegyház lett a be- és visszavonuló magyar hadsereg főhadiszállása.
Gyógyszertárunk az Aradi u. 40. sz. alatt volt.
Előttünk vonultak csapataink Aradig és vissza.
1944. szept. 22-én értek az oroszok falunk alá harckocsikkal. Három magyar katona páncélökölszerű elhárító fegyverrel rájuk lőtt. Egyet találat ért, mire a többiek visszafordultak és csatlakoztak a battonyai csoportjukhoz. Én a patika ajtajában álltam a gyerekekkel. Ekkor egyik ismerősünk megkérdezte, mi nem menekülünk? Ajánlotta, hogy a visszavonuló parancsnokságtól kérjek segítséget. Átmentem a két gyerekkel. Egy vezérkari százados volt ott, meg egy zászlós. Bemutatkozás után elmondtam a problémámat, mire ő ránézett a két gyerekre s azt mondta:
- Hát bizony ezeket már elvinnék!
- Kik? - kérdeztem.
- Az oroszok! - felelte. Rögtön odaszólt a zászlósnak, hogy állítson ki egy nyílt parancsot részünkre. Tekintettel arra, hogy én tartalékos tiszt voltam, ez azt jelentette, hogy katonai járműre is felszállhatunk.
Otthon elmondtam mindent anyának. Ő még jobban megijedt, s rögtön hozzáfogtunk a szükséges holmik összepakolásához. Három koffert csomagoltunk be, mert három apró gyerekkel és a mamával nem lehetett többre vállalkozni. Lezártuk az ajtókat s a kulcsokat a közeli Kovács Pista családjának adtuk át megőrzésre. Az utcán a szemben levő ház előtt állt egy katonai teherautó, arra felszálltunk. Amikor kézigránátot osztogattak közöttünk, levezényeltem a családot - mondván ilyen apró gyerekekkel nem veszünk részt a harcokban. Szerencsénkre vagy szerencsétlenségünkre odajött egy tábori pap, akivel már korábban megismerkedtem a gyógyszertárban. Azt mondta, van a posta előtt egy busz, próbáljuk meg azzal. A busz vezetőjének megmutattam a katonai nyílt parancsot, mire ő felvett bennünket s elindultunk Békéscsaba felé.
A várost már kezdték kiüríteni, ezért továbbmentünk Gyulára. Estére értünk oda, egy iskolában helyeztek el bennünket.
Mindannyian a padlón aludtunk pokrócokon s ezzel megkezdődött a menekülők keserves sorsa.
Hogyan tovább? Célunk az volt, hogy Tiszaföldvárra érjünk, testvérhúgomék otthonába. Kiálltunk az utcára, hátha akad egy jármű, ami elvisz.
Mit ad isten, jön egy parasztszekér, gazdája éppen Öcsödre igyekezett s felvett minket. Sőt, hogy házukban jó helyünk legyen, kiment feleségével aludni a tanyájukra. Másnap taxit fogadtunk, és megérkeztünk Tiszaföldvárra. Itt beköszöntött a jó világ egy rövid időre. Hamarosan rádióhívással behívtak szolgálatra. Debrecenben kellett jelentkeznem. Néhány hét múlva elengedtek s Pesten át igyekeztem Tiszaföldvárra. Budán Maier Irma nénitől megtudtam, hogy sógorom felmenekítette őket Budapestre, majd Merényi Guszti tanácsára tovább vitte a családot Kapuvárra.
Októberben megkezdődött a nyilas uralom, a németek még nagyobb számban jöttek be az országba. Én pedig stoppal nekivágtam Kapuvárnak. A családot a helyi hatóságok elhelyezték egy elhagyott zsidó házban, a szomszédban nyilas propagandisták laktak. 1945. január végén engem is és Pista sógort is behívtak katonának. Ekkor elváltak útjaink, mert őt, mint állatorvost más csapattesthez osztották be.
Engem egy tábori, katonai kórházba vezényeltek. Innen hazakerülve megtudtam, hogy a hátrahagyott családot a nyilasok elhurcolták Németországba. Újra vettem a vándorbotot s elindultam megkeresni őket. Közben dúlt a háború, az angolszászok is, az oroszok is Berlin felé közeledtek. Én pedig ebben a nagy felfordulásban kerestem a családot. Mindig arrafelé igyekeztem, ahol sejtettem vagy hallottam, hogy magyarok vannak. Utam során bejártam egész Németországot kelettől nyugatig, északtól délig. Kétszer is jártam Berlinben, mit romokban találtam. Civil ruhám volt, karomon egy vöröskeresztes karszalag. Barangolásaim közben találkoztam egy orvossal és egy fogásszal, katonaszökevények voltak. Az amerikai zónában hadifogságba kerültünk.
Ausztriában egy malmos családnál laktunk. Azt jelölték ki szálláshelyül. Aránylag nyugodt körülmények között éltünk, csak az volt a legborzasztóbb, hogy a családról nem tudtam semmit. Akkoriban hallottam, hogy Bajorországban sok magyar család él. Összebeszéltünk, hogy mindenképpen eljutunk Bajorba. Csináltunk egy hamis igazolványt angol és német nyelven. Benne az állt, hogy K.I. gyógyszerész egy magyar tábori kórházban teljesít egészségügyi szolgálatot s mint ilyen a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alatt áll.
Ezt az amerikaiak a Genfi Egyezményben maguk is aláírták. Egy olvashatatlan pecsétet tettünk rá, valamint aláírtuk a kórházparancsnokság nevében. Kitűnő "dokumentumnak" bizonyult.
Amikor az amerikai katona elolvasta a genfi paktum kifejezést, azonnal "Oké" lett az írás. Mehettem szabadon tovább. Az országúton találkoztam egy magyar katonaruhás férfival. Mutattam neki a családi fényképet, amit még Kapuváron készítettünk. Nagy meglepetésemre azt mondta, hogy látta őket Langweidben egy tornateremben. Mintha a jó Isten küldte volna utamba ezt az embert. Mindenképpen el kell jutni Bajorországba! Bajorban már többször voltam, e város mellett is elmentem egyszer. Míg készülődtem az útra, egy öreg székely asszony jósolt nekem. Azt mondta: magának a családja nagy szükségben van, felesége szült, méghozzá fiút. Az anyósa is beteg, kórházban volt. Bajorországba könnyen át fog jutni, egy vidám társasággal. Másnap délelőtt egy vöröskeresztes autó jött be a tábor udvarába. A tiszteknek bemutatkoztam és elmondtam mit szeretnék. Az angol és német nyelvű papírokat jónak találták. Másnap együtt indultunk el.
Valóban vidám társaság volt. Bár igazoltattak az Inn folyón innen és túl, minden simán ment. Imádkoztam magamban, hogy utam sikerüljön. Estére elértük Landshutot, a végállomást. Emlékszem itt egy kedves idős asszony kenyér és ebédjegyet adott, mert hallotta, hogy nincs mit ennem. Még aznap kerestem a családot, de azt mondták, hogy továbbvitték őket a szomszéd községbe. Ide telepítették a magyar családokat. Landshut mellett egy barakklakásban megtaláltam őket. Akkora zűrzavarban, annyi viszontagság után a jó Isten kegyelméből rátaláltam az elveszett családra. Minden úgy volt, ahogy a székely asszony megmondta. A negyedik gyerek is megszületett, aki a keresztségben a György nevet kapta. A pici egy teknőben feküdt, az volt a bölcsője. Éhezni azért nem kellett. Az amerikaiak gondoskodtak rólunk. Ha valamire szükségünk volt, Landshutba gyalogoltam. Az ANS parancsnokság kiutalta a kért dolgokat. Minden személyre adtak egy kis igazolványt. Nekem hét darab volt, amivel mehettem a kijelölt boltokba "vásárolni".
A bajorországi tartózkodás október végéig tartott. Ekkor az amerikai hatóság a győri vagongyári munkásokat hazatelepítette. Minket, szórvány magyarokat is hozzájuk csaptak.
Lefertőtlenítettek bennünket és bevagoníroztak vas, teherszállító vagonokba. Katonai őrség kísérte a szerelvényt egészen Budapestig. A Keleti pályaudvarról körülményes utazással, marhavagonokban megérkeztünk Lökösházára. Innen egy ismerős fuvaros vitt Dombegyházára. 1944. szeptember 22-én indultunk el s 1945. november 18-án értünk haza.
Ezzel megkezdődött életünk egy új szakasza.
KRÁNITZ IMRE: SZÁMŰZETVE
1945.XI.18.-1952.
Kifosztották a parasztok,
Kifosztották a katonák.
Üres bugyrát mutatta a föld.
Arcukba nevetett a világ.
(Maier-Kránitz László)
Boldogan és tele reménnyel érkeztünk meg Magyarországra. Dombegyházán azonban lehangoló kép fogadott. A házunk és a gyógyszertár kifosztva, kirabolva. Az üres szobák úgy tátongtak, mint éhes óriások. A patikából az összes edényeket elvitték, csupán egy üres üveg maradt, de az is azért, mert eldőlt és a polc szegélyétől nem látszott. Bútorok, fiókok nagy része szintén eltűnt. A konyhakredenc megmaradt, mert nem fért ki az ajtón. Tökéletes vandál pusztítást végeztek a falubeliek. A hatóságok ugyan beszögeztették az ajtókat, de akik nem tudtak ellenállni az ösztöneiknek, kifeszítették minden szívbaj nélkül. Talán úgy is lehetne fogalmazni, a fél falu elment, a másik fele meg kirabolta az elmenekülteket. Az egyik szobában csináltattunk egy kemencét, abban fűtöttünk szalmával. Pali bácsi adott egy disznót, a molnár meg jó néhány zsák búzát. Ott volt leszórva a hálószoba közepére, s mikor jött a padlásseprés ideje, abból is vittek el. Könyvtárunkat eltüzelték, néhány családi okmány megmaradt a szemétben koszosan, piszkosan.
Szóval siralmas látvány volt. Ilyen a háború: szenny, mocsok, éhség, sötétség, hideg és félelem. De ezután jött még csak a java!
A pártok már működtek.
A Kisgazdapárt lett az első az 1945-ös választásokon. A hatalmi pozíciókat mégis a kommunista párt ragadta magához: Belügy, Rendőrség, ÁVÓ. A községben kezdetben polgári rendőrség volt, majd később fegyveres lett.
A közigazgatás egyenlőre maradt a helyén. A tanácsház szinte minden nap tele volt politizáló emberekkel. Mindenkinek át kellett esnie egy igazoláson. A bizottság elnöke ismerte édesapámat, ezért minden simán ment. Erről igazolást adtak. A kommunista érzelműek kezdetben bíztattak, hogy segítenek beindítani a patikát. Amit hoztak, az egy lopott jégszekrény volt, biztosan valamelyik gazdaságból származott. Egy napon bejött hozzánk Dr. Szőcs községi orvos és elém tett egy nyilatkozatot. Kérte, hogy írjam alá. Ő már a kommunista párt tagja volt. Én azt válaszoltam, hogy megbeszélem a családdal. Ők ezt ellenezték, mondván mit szólna a falu kisgazdatársadalma!?
Hiszen a kisgazdák voltak többségben, de a hatalom Baranyi József párttitkár kezében összpontosult. Dr. Szőcs biztosan jelentette a kommunista párttitkárnak elutasító válaszomat, mert hamarosan jelét adták nemtetszésüknek. A pártházból hazavonuló fiatalok botokkal verték a leengedett redőnyöket, amit addig sohasem tudtunk felhúzni, mert távollétünkben a gurtnikat is levágták róla. Közben üvöltötték: menjünk el a faluból!
Félelmetes, szinte terrorszerű volt mindez. Hogy némileg enyhítsem a dolgot, beléptem a Szociáldemokrata Pártba. Ők szívesen segítettek volna, de nem az övéké volt a hatalom. Baranyiék tudták, hogy egy rövid ideig az Imrédy Párt tagja voltam s ezt használták ki ellenem.
Egy nap kijött az ÁVÓ két embere Makóról. Kocsival bevittek Battonyára, majd Makóra. Itt kihallgattak, de azt vettek jegyzőkönyvbe, amit akartak. Ilyeneket írtak, hogy én rettegésben tartottam az üldözötteket, a szovjet hadsereg ellen fegyveres felkelést szítottam. A szocdemes végezte a kihallgatást, a kommunista pedig ütött-rúgott. Mire a szocdemes rászólt, hagyja abba, hiszen van itt nekem vagy öt évre való összegyűjtve. Míg a kihallgatás tartott, a Szovjet követségről telefonáltak. Rólam volt szó. Később megtudtam, a falu kisgazdái közül szóltak az érdekemben, de minden hiába való volt. A leírt vádak alapján elrendelték internálásomat. Egy rendőr kísért fel Budapestre, a Buda-dél nevű internálótáborba. (Ma laktanya) Kb. tízezer ember volt itt összezsúfolva. Megérkezés után betettek a gyűjtőszobába. A puszta föld volt a fekhelyem, és egy darab tégla a párnám. Majd jött az őr, s vitt a parancsnokhoz, ki korábban újságot árult a Nyugati pu. mellett.
Íróasztalánál ült s rögtön közölte, hogy engem bíz meg a tábor egészségügyi irányításával. Az előttem lévő orvosokat leváltotta, mert a rabok leveleit kicsempészték. Végül megkérdezte leereszkedően, van-e valami óhajom.
- Parancsnok úr, engem olyan gyorsan hoztak el otthonról, hogy még evőeszközt sem tudtam magamhoz venni. Van itt Pesten egy rokonom, a feleségem unokatestvére Dr. Merényi Gusztáv, neki szeretnék levelet írni.
Erre Dreifuss - mert így hívták, - mint a villám felugrott.
- Itt a papír, kedves fiam, csak írja meg a levelet!
Ezzel elbocsájtott kegyesen. A parancsnok jól ismerte Dr. Merényi Gusztáv orvostábornokot. Természetesen az evőeszköz sohasem érkezett meg, Merényi tábornok félt.
Ez az internálásom kb. három hónapig tartott. Akkor jöttek értem és elvittek népbírói tárgyalásra Battonyára. Az estét és az éjszakát egy tömött cellában töltöttem. Nekem már csak egy karosszék karfája jutott. A fáradtságtól elszundítottam s ekkor életemben először és utoljára megjelent édesapám (1942-ben meghalt). Nem szólt semmit, csak szelíden mosolygott rám. Olyan szelíden, mint aki azt akarja mondani, lám az igazságért te is magadra veszed a keresztfát. A tárgyaláson kioktatott tanúk voltak, azt adták elő, amit mondtak nekik.
Felsorolták, a már előre összeállított hamis vádakat s a népbíróság fél év börtönben letöltendő szabadságvesztésre ítélt. A szegedi Csillagban kezdtem el, de rövidesen kivittek Nagyfára. Egy hónapig fizikai munkát is végeztem. Itt anya is meglátogatott. Ennivalót hozott, de mint mondta, el kellett adnia az egyik gyerek cipőjét, hogy megvehesse a buszjegyet. A félév letelte után hazaengedtek.
Távollétemben Szenti gyógyszerész irányította a patikát. Miután hazaértem, Szenti bejelentette a makói rendőrségen, hogy átvettem a gyógyszertár vezetését. Valószínűleg mást is mondhatott, mert az ÁVÓ ismét elrendelte internálásomat. Újból három hónapot húztam le.
Hazaengedtek s rendőri felügyelet alá helyeztek. Minden vasárnap délelőtt hol a helyi rendőrségen, hol a katonaságnál kellett jelentkeznem. Ez a tortúra két és fél évig tartott.
Szenti gyógyszerész jelentésére az Egészségügyi Minisztérium elvette vezetési jogomat. Szappanos Bélát helyezték oda vezetőnek. Ő ottmaradt az államosításig, sőt még utána is. A gyógyszertárat a család anyagi fedezetéből hoztuk rendbe és töltöttük fel gyógyszerekkel. 1950 nyarán Tiszaföldváron voltam pihenni. Egyik nap táviratot kaptam otthonról. Az állt benne, a patikát államosították, azonnal menjek haza. Otthon el mesélték hogyan zajlott le.
Egy férfi és két nő jött be a patikába s csak ennyit mondtak:
- Ez a patika mától az államé! Hol a kassza? - A férfi a kasszához lépett, és ami benne volt zsebre tette, majd Szappanos Béla jelenlétében megkezdték a leltározást. A gyógyszertár jól fel volt töltve, egy-két doboz gyógyszert a család részére, a patika melletti szobában tartottunk. Az államosításkor ezt nem vették leltárba. Néhány hónappal később elvittem Dr. Szőcsnek, hogy használja fel a betegeinek. Ebben az időben Szőcs doktornak törvényszéki ügye volt (méhkaparás, valamint elhalálozás miatt), ezért bejelentette a rendőrségen, hogy tőlem gyógyszereket vett át. Feljelentése alapján bírósági eljárást indítottak ellenem, mondván elrejtettem a gyógyszereket az államosítás elől. Egy évre ítéltek.
Előbb Gyulára vittek, majd rövid ottartózkodás után a miskolci börtönbe szállítottak. Itt a rabok egészségügyi ellátásáról kellett gondoskodnom. Az őrök megbecsültek, gyakran külön ennivalót hoztak. Anya itt is meglátogatott. A jó idő beálltával kikéredzkedtem kinti munkára. Kazincbarcikán laktunk és Sajóbábonyban dolgoztunk. Természetesen fegyveres őrök vigyáztak ránk. Szállítóbrigádba kerültem, de jól bírtam a munkát. 160-180 %-os teljesítményeim voltak.
Jutalomként többször kaphattam levelet, vagy csomagot. Csomag nemigen jött, hiszen otthon is szűkösen éltek.
Amit adtak, elég volt. Pénzt is kaptunk, igaz keveset. Annyi jött össze, hogy szabaduláskor haza tudtam utazni.
Mikor a rendőrségen megkérdezték, hogy éreztem magam, ezt válaszoltam:
- Olyan volt, amilyet senkinek, még az ellenségemnek sem kívánok!
A SZERETET HAJTÁSAI
Levelek a tapolcai laktanyába
Nem szavakkal neveltél,
és nem kifordított zsebbel.
Nekem adtad egész életed,
nekem hallgatásod csöndjét,
és könnyeid melegét.
Maier-Kránitz László
1969. december 19.
Édes Lacikám!
Ma megkaptuk leveledet 19-én, pénteken. Tudtam előre, hogy nem tudsz jönni, hiszen mondogattam én azt itthon is, hogy előre nem kell biztosra venni semmit. Sohasem tudjuk, hogy mi jó származhat ebből, bármennyire is fáj most Neked, mint nekünk!
Ma küldtünk csomagot is. Lesz benne 3 féle sütemény, csokik, 2 csomag savanyú cukorka és egy doboz, mindkét oldalán a kicsi doboznak rá van írva a neved is. Szerettem volna almát is küldeni, narancsot, fügét, de sajnos itt azt nem lehet most kapni. Hogy egyáltalán lesz-e, az sem biztos!
Öcsi azt mondta, hogy irt Neked levelet, nem tudom, hogy arra válaszolsz-e most, vagy anélkül? Mit írt, azt nem tudom. Talán már fog egy kicsit javulni, mert apa is beszélt vele komolyan. - Tegnap hallottuk, hogy Gyuri novemberben valóban megnősült, Katalin napkor. Ezt egy kórházban dolgozó újfalusi nőtől tudjuk. Kati kétszer elvált. Körülbelül együtt fognak jönni el karácsonykor, és sok ajándékot készít Kati mindenkinek. Látod, ez, is egy meglepetés.
- Még eddig egészségesek vagyunk, persze ezt is nyugtával dicsérjük, mert soha nem lehet tudni, hogy mikor jön elő valami betegség. Te vigyázz nagyon magadra, ott nincs bunda, amit felvegyél! Karácsonykor, amikor együtt lesz a család (2 személy kivételével), legtöbbet gondolunk majd Rád, meg fogod érezni a mi fohászunkat, és érzem, hogy meg fogsz nyugodni. A szeretet mindent pótol, de a szeretetet nem pótolja semmi.
Apa is, mama is ír Neked.
Sok szeretettel gondol Rád és millió puszit küld
Anya
Miattunk ne aggódj. Jól nézünk ki, jól vagyunk. Mama is. - Öcsi a motorokat leápolta és eltette tavaszra. Volt Marikánál, olajat vitt nekik. Ez is egy nehéz ügy.
Kedves Laci fiam!
Most a szokástól eltérően K. leveled olvasása után azonnal írok, mert a csomagfeladással sürgetnek.
Egy-két tanácsot most is adok. A múlton rágódni nem érdemes. Belőle a tanulságot le kell vonni és lehetőleg elfelejteni a rosszat. Jó embernek érdemes lenni, még ha az élet néha mást mutat. Jónak azért kell lenni, mert aki ilyen, az ilyennek született és senki sem bújhat ki a bőréből, hogy más legyen. Hálát persze nem kell várni, mert akkor biztos a kudarc. Sokszor a hálátlanságot még így sem sikerül kivédeni. Tehát az ember végezze jól a dolgát. Legyen elégedett, amennyire lehet, ha sorsán nem tud változtatni. Ami Imrét illeti, iparkodunk megrendszabályozni, már csak a maga érdekében is. Nehéz lesz neki is, meg nekünk is. Éppen tegnap este hoztam tudomására a dolgokat. Válaszút elé állítottam. Vagy önkéntes lemondás, vagy intézet, vagy végső soron a ház elhagyása. Gondolhatod mi volt az előzmény, ha már így kellett fellépnem. Úgy látom, mintha a lemondást választaná. Bár őnála biztosra menni nem lehet. De majd résen leszek.
Téged Lacikám, ne kínozzon a lelkiismeret. Ami volt, volt, már elmúlt. Fontos, hogy jó úton haladsz, ha keserves is, göröngyös is ez az út. Fő a felismerés és a jóra való hajlandóság. Az ünnepek miatt, hogy Te sem lehetsz itthon, talán nem lesz olyan boldog, mintha az egész család együtt lenne.
Tudod Lacikám, én 6 éves koromtól hatodikos gimnazista koromig egyetlen karácsonykor sem voltam otthon a család körében. Kibírtam.
Kérem a jó Istent, adjon Neked is erőt, egészséget, hogy sorsod könnyebben viseld. Legyen így is boldog karácsonyod, érezd jól magad és gondolj ránk, mint ahogyan mi is mindig szeretettel gondolunk Rád.
Sokszor csókollak
Apa
1970. augusztus 24.
Édes Lacikám!
Küldjük a csomagot, reméljük, hogy fog ízleni Neked!
Saját termésű őszibarack és saját termésű ringló.
Ugye, milyen szépek és jóízűek? Gyuri éppen itt van és szedi a fáról. Lett 12 db őszibarack és pár darab (30) ringló, hozzá tettem almát is, de nem a legjobb. Pénz mellékelve van! - Édes Lacikám, azért ne izgulj, hogy mi lesz a pénzzel! Nekünk az a fontos, hogy tanulj. A fizetésünkből semmi kifizetni azt, amire Neked szükséged van.
Itt kevés a kosztra költés. A kertben minden megterem. A többit takarékba teszem és az jó lesz mindenféle kiadásokra. Mi csak akkor vagyunk boldogok, ha a gyerekeknek tudunk adni! Gyuri megkapta a lapodat. Már be is rendezkedtek szépen. Még nem tudjuk, hogy mikor megyünk szabadságra. Lehet, hogy szeptemberben, de nem biztos. Ha jobb lesz október, akkor inkább azt választjuk. Öcsi is fog Neked írni, ha hazajön Miskolcról. Cilike küldhet azért még csomagot Neked, az sohasem sok!
Különben Cilike a napokban megy Erdélybe, így nincs otthon. - Most itt vannak kint a vállalattól, a vizet akarják bevezetni, ha sikerül. Guszti este 8 órakor jön haza. Hoz képeket Zsoltikáról. Küldöm az Öcsi által küldött képet, abban volt, amelyik elveszett, de véletlenül itt maradt. Nagyon sajnálnám Öcsit, ha elmenne tőlünk, pedig kb. így lesz. Előre fáj a szívem, de Apa is biztatta őt veled együtt, hogy menjen el máshová.
Jól vagyunk még eddig. Kívánunk Neked is jó egészséget, és hozzá minden jót.
Sok szeretettel küldöm csókjaimat:
Anya
B.böszörmény, 1970. IX. 16.
Kedves Öcsém!
Nagyon örültem én is levelednek és sietek válaszolni. Most, hogy megkaptam leveled - az iskolai munkáról írok néhány sort, gondolom ez Téged is érdekel. Lehet, hogy Anyáék már írták - ebben az évben a 3. b osztályt kaptam, ugyanabban a kis teremben tanítok, ahol Te is voltál. Nagyon jó ott lenni egyedül. - Újra szívvel és lélekkel vetettem bele magam a munkába, 23 gyerekem van. Igaz, hogy ebből 12 cigány, de nem baj, azok is rendesek - csak éppen nem tudnak semmit. Nehéz, de szép munka vár rám ebben a tanévben! Éppen most, ahogy rendezgettük a tantermet, megtaláltam a Te írásodat (a szekrényben!). A leltárról - ahogy felvetted e nyomtatványra! A 3 kislány, akik segítettek nekem, szinte csodálkozva néztek rám - mikor egy pillanatra meghatódva álltam... és ők nem tudták, miért. Miért nézem én ezt a kis papírlapot?
Egy emlék suhant át lelkemen - mikor még Te is itt tanítottál...
De remélem, nemsokára itt leszel megint - az a néhány hónap már hamar eltelik. Hidd el - igazán őszintén mondom - nagyon hiányzol nekem, nemcsak a "plátói ideál". Majdnem én is úgy számítom a napokat, mint te - hiszen ha nem vagy itt, olyan egyedül érzem magam! "Minden út Rómába vezet!" Különösen most, hogy nincs motor, nem tehetek mást, mint hogy fényképezek, néha magnózok vagy esténként iszogatok "minden nap, mikor eljön az este..."
Ez is kell nekem, míg ilyen rendezetlen lesz életem. De hiszem, hogy már ez sem tart soká és ha Te is itt leszel - minden jó lesz.
De most már írjál Te is!
Írd meg, hogy telnek a napok és írjál mindenről! A verseidről: a küldött versek jók, őszintén csodállak és irigyellek érte.
Írjál! Mikor jössz haza?
Szeretettel: Öcsi
1970. okt. 21.
Édes, aranyos Ivikém!
Leveledre válaszolunk. És nagyon örülünk, hogy nemsokára hazalátogatsz, és aztán végleg itt maradsz. Pedagógusokban nagy hiány van. Sokan otthagyják a pályát, mert csekély a fizetés. Gyuri Katival itt volt vasárnap, hozott egy szaklapot, melyben róla is írtak, hogy nem fogadta el Taliándörögdben az állást, amiért vizes a lakás.
Sok pedagógusról írtak, majd elolvasod ha jössz.
Gyurinak már 2300 forint a fizetése. - Öcsinek is felemelik a fizetését jövő évben. Jó minősítést írt róla Pocsai, amikor Sólyra pályázott. Gizi néni is olvasta, és azt mondta, hogy egész rendes ember lenne.
Tegnap Pocsaival és Szűcs Jóskával ivott a cukrászdában - rendesen. De 2 héttel ezelőtt összejött az öreg Kocsissal és elázott.
Vera néni mégis megtette ezt a nagy utat és eljött Anyáékkal 17-én, de 19-én sietett vissza, mert hiszen a vágóhíd nagyon leköti őt. Öcsi ma jól viselkedik, tejet iszik. Néha ilyen nap is van. Várunk drága Ivikém és nagyon fogunk örülni, ha jössz.
Ne emlegesd a lányokat, még gondolatban is keveset foglalkozzál velük. Mert amit Babszem tett - az sem helyes. Belátod?
Szeretettel csókol
Mama
Kedves Lacikám!
Jó volt a szabadság, de igaz a közmondás: mindenütt jó, de legjobb otthon! Én már csak ilyen otthon ülő vagyok, itthon szeretek legjobban. Ha hazajössz, amit nagyon várunk, majd sok mindenről elbeszélgetünk. Van miről. Minden gyerekkel van valami, Téged is kell, hogy érdekeljen, vérünk vagy, sorsunk egy a Tiéddel, de saját életét mindenkinek egyedül magának kell leélnie. Ezért dolgait úgy kell rendeznie, hogy élete szép, jó és boldog legyen. Ehhez a többiek a szülőkkel együtt csak hozzá tudnak segíteni. Az oroszlánrészt mindenkinek magának kell vállalnia. Te ezt magad is jól tudod nem is azért írom. Legjobban a szülőkben bízhatsz, de a gyermeknek is meg kell fogadni a szülők tanácsát, a legtöbb esetben.
Várjuk leveledet és sokszor csókol
Apa
1970. december 01.
Kedves Lacikánk!
Ma megkaptuk leveledet. Mama vasárnap óta nem jól van. Hány is. Egyszer jobban van, máskor rosszabbul. Reméljük, hogy valamit fog erősödni, mert hétféle injekciót kap. Feküdnie kell neki.
Majd máskor többet írunk.
Sok szeretettel csókolunk mindannyian: Anya Apa Mama
ui.: Mama helyzete sokkal rosszabb, mint Anya gondolja. Nem bírja sokáig.
Csókol: Apa
1970. december 24.
Kedves Lacikánk!
Ma megkaptuk leveledet. Pénzt még ma feladunk, táviratilag. 100 Ft-ot, hátha elengednek eltávozásra, vagy legfeljebb Cilikéhez mennél el vele. Ezt hamar megkapod.
Megvan-e a nyakkendő, mert ha nincs, akkor ünnep után újból küldünk pénzt. Böbe ma írt, jót ír, biztos, hogy felvesznek a főiskolára a katonaság után. Várnak Rád Apátiban, számítanak rá, hogy odamész tanítani. Vári Kati nekem mondta, hogy írt Laci, érdeklődtél. Azért mondta, hogy én válaszoljak Neked, ő is csak jót mondott, tehát nyugodj meg. Jók a munkatársak, rendesek.
Öcsi 3 napja Marikánál van. Reméljük, hogy a szentestére hazajön. Gyuri telefonált, hogy karácsony első napján jön és Kati is jön vele, ha jól érzi magát. Guszti nem jön, úgyszintén Cilikéék sem. Már a karácsonyfát feldíszítettük. Úgy látom, nagyon egyedül leszünk az ünnepen.
Ha már nem tudsz jönni, úgy kívánunk Neked kellemesen eltöltött ünnepeket és megelégedett, boldog új esztendőt. Minden sikerüljön, amit vársz és ne érjen sohasem csalódás az életben!
Ünnep után is írunk.
Sok szeretettel csókolunk.
Anya, Apa, Öcsi!
Kedves Laci fiam! A csalódás és sikertelenség ne bántson. Mindenből tanulni kell. Így tesz az okos ember. Kár, hogy nem tudsz jönni. Nagyon vártunk, de most már nem sok van hátra, ez vigasztal bennünket. Öcsi továbbra is problémás. Naponta visszaesik, sajnos még nagyobb baj, hogy maga sem akar változást. Nem tudom, mi tudná őt észre téríteni. A régi, jó egyéniséget csak nagy akaraterővel lehetne visszaszerezni, de ez jelenleg nincs meg. Nem kisértlek tovább vele. De ez az igazság, s Te ezt kérted tőlem. Vigyázz magadra, minden tekintetben! Én is csak azt tudom mondani "Légy jó mindhalálig!" Amennyire lehet, legyen boldog karácsonyod, s igen jó eredményű új esztendőt kívánok külön is.
Sok szeretettel csókol Apa.
1971. február 01.
Kedves Lacikánk!
Megkaptuk leveledet, szombaton.
Ma, 1-jén feladtuk a csomagot kofferban. Mivel nem lehet tudni, hogy milyen idő lesz még, ezért a kabátba belevarrtam a bélést, hogy ne legyen olyan hideg. A kabát azért szépen fog állni. Ha véletlenül mégis nagyon meleg lenne, akkor a pulóvert tedd a kofferbe és úgy öltözz, anélkül.
Ha lesz időd akkor vedd meg az öltönyt Gusztival, majd a pénzt utólag is megküldöm Gusztinak, mert ha nem ér rá, akkor úgyis Debrecenben fogod megvenni. Úgy intézd, hogy jó legyen!
Öcsi III. osztályosokat tanít most, de már a nagy iskolában. Írd meg Lacikám, hogy pénzt mennyit küldjünk, mert akarok Neked feladni. Böbének Te nem tartozol semmi hálával, mi is szoktunk neki szívességet tenni. Fiók azért volt itt, mert temetésre jött, Takács Károly édesanyja temetésére és bejött hozzánk is. Mi nem hívtuk egyiket sem. Ma is olyan szép idő van, hogy félünk, hogy később jön a tél.
Apa is folytatja a levelet.
Zárom soraim, sok szeretettel csókollak: Anya
Én is írok néhány sort. Várjuk már, mikor jössz haza? Ha jól számítom, 17-19. körül lesz. Ha gondolod, én elébed tudok menni Budapestig, vagy legalább Szolnokig - de akkor pontosan kell tudni az időt.
Addig még írjál!
Szeretettel: Öcsi
Kedves Laci fiam!
1971. február 01.
Tudod én azelőtt nem szoktam levelet írni, nem szerettem, ezért mindig Anya intézte a családi levelezést. Mióta Te katona vagy, azóta írok, hogy ezzel is örömet szerezzek Neked nagy elhagyatottságodban. Ezt most csak azért hoztam fel, mert a mai nappal beléptünk az utolsó hónapodba, s nemsokára itthon is leszel, a mi nagy örömünkre. Látod, a jó Isten segítségével csak a végére értél.
Az én édesapám szokta volt mondani, ha nyögtünk valaminek a hosszan tartásáért, hogy "annak nincs vége, amihez nem fogunk hozzá"! Amihez hozzáfogunk, annak előbb-utóbb a végére érünk. Téged az ne zavarjon, ha nekünk valaki szívességet tesz. Bizonyára megvan rá az oka. Nem a szép szemünkért teszi. Írtam már Neked, hogy azért mégis érdemes jónak lenni, másokon segíteni, mert ha mi rászorulunk, rajtunk is segítenek. Te még az élet kezdetén vagy. Még sokszor rá fogsz szorulni mások segítségére, és aki szívből, emberbaráti szeretetből segít, az nem is számít viszonzásra. Ha netalán megszorul, a jó barátra mindig számíthat. Ezért kell az életben eredményeket elérni, jónak lenni, hogy mások is megbecsüljenek bennünket. Tehát a segítséget fogadd szeretettel, s alkalomadtán köszönd meg, a viselkedéseddel bizonyítsd be, hogy érdemes voltál a segítségre. Ha megjöttél, a még tisztázatlan problémákat megbeszéljük, s iparkodunk mindent úgy intézni, hogy mindnyájunknak jó legyen. Gusztinak is előre írd meg, mikor érsz Pestre. Még egyszer-kétszer írunk.
Sok szeretettel csókollak: Apa
KÉSŐI BESZÉLGETÉS
NT: Boldog vagy? Mi számodra a legnagyobb boldogság? Mikor voltál igazán boldog?
M-KL: A boldogság az ember ritka pillanatai közé tartozik. Vannak akik úgy nyilatkoznak, hogy csak tizedmásodpercek jutnak az embernek az életben.(Müller P.) A boldogság számomra egy felemelő érzés, több a szerelemnél, s több a szeretetnél, mert más minőségű, bár belőle is táplálkozik.
Amig élt édesanyám ,azt mondhatom boldog voltam. Élt bennem a tudat, hogy az ő imája vagy személyes jelenléte Isten közvetlen közelébe segít engem. S ezek a csúcspillanatok nekem az igazi boldogságot jelentették. Tudtam, hogy édesanyám a maga tiszta életével kieszközli számomra a teljes védettséget, ahol nincs félelem, szorongás. Mert aki szorong boldog nem lehet. A tárgyiasult dolgoktól és érzésektől való elvonatkozás ,ég felé repülés angyali érzésekkel tölt el. Ilyen az ihlet pillanata. Nem tudom mások hogy vannak ezzel, de számomra az ihlet maga a boldogság, a beteljesült álom. S a kész mű ennek bizonyítéka, akár irodalmi műre,akár képzőművészeti alkotásra gondolok.
Mikor voltam boldog? A számtalan ihletpillanatban s még néhányszor. Ilyen időszak emlékeimben elég sok van.
Az önzetlenség is lehet boldogság . A szerelem mi más mint tökéletes önátadás, a személyiség feloldódása a másikban. Igen, nekem az ego háttérbe szorítása mindig jelentett egyfajta felemelő érzést. A megharcolt, ill. kiharcolt boldogság érzését.
Vagy egy-egy önzetlen jócselekedet hasonló tiszta érzéseket indukált bennem, de csakis akkor, amikor az hasonlított az evangéliumi jósághoz: ne tudja a balkezed mit cselekszik a jobb...
A föltétlen szeretet is ráállít a boldogság útjára. Ilyen az anyai szeretet és a szerelmespárok szeretete, az ideális házaspárok-van ilyen?!- lenyugodott , letisztult érzése. Ezek boldog percek. Nem a kimondott-kommunikált szeretetre gondolok, hanem a lélek mélyén megbúvó érzésre.
S teremthet-e az eufórikus érzés boldogságot? Mert ezt jelentette számomra a rendszerváltozás első szűk időszaka. Főként 1990 tavaszára gondolok. Emelkedett érzés volt. Abban a hitben éltünk, hogy a nemzet felmelkedik, hiszen megszünnek a külső és belső akadályok. De aki az emberi valót ismeri, tudja csak igazán, az ember ha nincs elég problémája, csinál magának új konfliktusokat.
Úgy tetted fel a kérdést, mi a legnagyobb boldogság számomra? Erre tiszta szívvel lehet csak válaszolni, mert erre a válasz a tiszta hit. Hit Jézusban, Isten szeretetében, magához ölelő teljes önátadásban. Magára ébredt valónk tudja csak ezt az érzést felidézni. Bár nagyon sokan hiszünk, mégsem élhetjük meg mindig az önmegvilágosodás e ritka perceit. Ritka kegyelem az ember életében. Mivel ritka, talán a legnagyobbak közé tartozik.
Az emberi élet folytonos egymásba átmenő ellentétek folyamata. Ha akarom úgy is mondhatom, kiegyenlítődése, nivellálódása. Ugyanez vonatkozik kérdésed tárgyára: a boldogságra, mely nem is volna az, ha nem teremtene az ellentéte végtelen kontrasztot.
NT: Melyik az az erkölcsi alapelv. Amit életedben a legfontosabb vezérelvnek tekintettél, s mennyire sikerült lényeges megalkuvások nélkül hűnek maradni hozzá?
M-KL: Nem tudom egy férfi szájából hogyan hangzik, de számomra a jóság a legfontosabb vezérelv. Bizonyára belső alkatomból, genetikus meghatározottságból fakad, amit egyes egyedül szüleimnek és nagyszüleimnek köszönhetek. Anyám volt a megtestesült jóság, ezért is avattam magamban "boldoggá". Milyen jó, hogy ezt nagyon sok ember elmondhatja magáról...
Visszagondolva az elmúlt negyedszázadra, elvesztett szüleimre, édesapám is jó ember volt. Ha nem is fogalmazza meg az ember így ilyen egyértelműen, a tudat alatt hordozza magában ezeket az emlékképeket és beidegződéseket. Erre mondhatjuk: az ember nem bújhat ki a bőréből. Erre biztatott az édesapám katonakoromban, amikor nagyon magam alatt voltam idegen, riadt szomorúságomban. S igaza volt. Az ember cselekedeteiben hordozza ezeket az erkölcsi alapelveket anélkül, hogy kimondaná vagy eredetét kutatná. Jó ember akartam lenni mindig, minden körülményben. S ha nem sikerült szörnyű lelkiismeret furdalásaim voltak Nem hagyott nyugodni az emlék. Az ember csak akkor élhet kibékülve önmagával, ha követi erkölcse parancsát. A beállított ember nem gondol a Tízparancsolatra, vagy egyháza parancsára, mert fölösleges, úgyis ott munkálkodik zsigereiben, szavaiban, tetteiben. Szerencsés embernek mondhatom magam, hogy nagyon jó példákat láttam otthon. A jóságot kísérő önzetlen szeretet mindkettejüket áthatotta. S gyakran elszomorított testvéreim önzősége, ridegsége, hiszen ez olyan kontrasztban volt szüleim önfeláldozó, szeretetével, önátadásával. Akkor tudatosult bennem, hogy én nem akarok ilyen lenni. Nem szerzek szomorúságot nekik, sőt minden igyekezetemmel azon leszek, hogy megédesítsem idős napjaikat.
Ezek a genetikus beállítottságaim vezéreltek felnőtt éveimben is, de be kell vallanom némi fájdalommal, hogy a szeretet tiszta érzését valamilyen belső gátlás miatt nem tudtam mindig kimutatni, házastársam, vagy éppen gyerekeim irányába. Összeszorul a szívem, hogy le kell írnom, de az önmagammal való szembenézés és számadás erre késztet: nem tudtam maradéktalanul elfogadni mások szeretetét( még gyermekeimét sem) és nem tudtam maradéktalanul továbbadni azt. Örökös hiányérzet gyötör ebben a tekintetben és csak reménykedhetem, hogy lesz még rá alkalom helyrehozni.
NT: Mi vezérelte inkább életedet, az értelem, vagy az érzelem? Tudnál néhány példát feleleveníteni?
M-KL: Természetesen. De nézzük előbb a két fogalom természetét. Az értelem számomra egyenlő a racionális gondolkodással, a bölcs előrelátással, az akarat erejével. Az érzelem pedig tiszta emocionalitás. A kérdésedben is jelen van az életet átszövő kettősség, a dolgok ellentéte, szemben állása. Mint ahogy a boldogság és boldogtalanság , a bátor szókimondás és gyáva magalkuvás együtt jár, az értelem nincs érzelem nélkül és fordítva. Egymást kiegészítik, de nem határozzák meg. Az emberi cselekvésben valamelyik mindig túlsúlyba kerül. Nálam ez úgy jelentkezik, hogy inkább az érzelmeimre hallgatok, sokszor a megérzéseimre. Ilyen alkat vagyok. Az előbb elmondottakból is ez következik. A jóságot, a szeretetet teszem az első helyre. Cselekedeteimet is az érzelem motiválja, bár a nevelésben, a pedagógiai gyakorlatban gyakran kellett alkalmazni a következetesség érdekében az értelmi, akarati megnyilvánulást. De partnereim mindig érezték, hogy becsülöm, szeretem őket még akkor is, ha elvárásaim vannak. Ugyanez volt érvényes a párkapcsolatomban is, és ugyanez kísérte fiaim nevelését. Úgymond megengedő típus vagyok, mert tudok engedni, háttérbe vonulni. Nem jellemző rám az akarati dominancia. Persze ezzel vissza is lehet élni. Mégsem bánom, nem is bánhatom, ha az érzelem irányít. Az érdekkapcsolatokat mindig kerültem. Gyakran személyes érdekeimet is feláldoztam. Fontosabb volt számomra az elkötelezettség, az érzelmi motiváció. Ezért nem léptem be 1978-ban a pártba, amikor hívtak.( ebben a családi hagyományokhoz való hűség is támogatott.) Nem tudtam volna magamat utólag feloldozni. Nem eladó az ember elvi tisztessége, múltja és jövője. Mert ez volt a tét. Mindig igyekeztem kiállni az igazságtalansággal szemben. Támogattam a szegényeket, az elesetteket, a hajléktalanokat. Tiszta szívvel fordultam feléjük. Az empátia és a szeretet vonzott hozzájuk. De ez fordítva is igaz. Mindig megérezték bennem, hogy tőlem lehet kéri. Mikor Pestre jártam tanulmányaim végett mindig megvettem a Fedél nélkül c. hajléktalan újságot. Nem dobtam el, hanem felhasználtam a tanítás során. Fontos, hogy figyelmünk kiterjedjen mindenre. Mert akkor feltámadhat a részvét, ami átcsaphat szeretetté, aktív feladatvállalássá. Úgy gondolom, csak így válhat jobbá az ember, a környező társadalom, emberi létünk.
Létezhet-e bölcsesség érzelem nélkül? Azt hiszem nem. Az átélt tapasztalatok, a megszenvedett élmények visznek, vihetnek el a rációt meghaladó bölcsességhez. Akkor lehet csak tied, ha nem ragaszkodsz görcsösen hozzá. Ha tárgyilagos szívvel tudod befogadni a dolgokat. Az elvakultság torzít. Ha elengeded a dolgokat bölcsebbé leszel és gazdagabb.
NT: Miért volt, miért van szükséged a vallásos hitre? Magad számára hogyan értelmezed Jézus elvét: szeresd felebarátodat....
M-KL: Az ember legtöbbször beleszületik vallásába. Másoknak megadatik, hogy megküzdjenek érte. Szüleim rendkívül Istenfélő emberek voltak. Szigorúan betartották az egyházi előírásokat. Mindent otthonról hoztam. Rendszeresen jártunk szentmisére. Szép emlékeim vannak ebből az időből. Az én feladatom volt az is, hogy elkísérjem nagymamámat. Belekaroltam és úgy mentünk. Édesanyámtól tanultam meg imádkozni. Tőle tanultam meg a kisjézus és Szűz Mária tiszteletét. Az ima, ha komolyan mondjuk megnyugtat. Hittem, hogy meghallgatásra talál. Nem tudok meglenni a hit e bizonyossága nélkül. Így teljes az életem. Minden fohász egy ima, ami átsegít a nehéz órákon. Isten szeretete nem hagy bennünket magunkra. Általa tudok kommunikálni a testvéreimmel, a gyerekeimmel. Fáj, hogy nagyon keveset tehetek értük, de legalább imádkozom. A mi hitünk egyetemes és tételes. Könnyebb közösségben élnünk, mint anélkül. Bár el tudom fogadni azt is, hogy valaki nem kíván közvetítőt és lelkiismeretére hagyatkozik. A Jóisten az ő kezét sem engedi el. A hit üdvözít. Gyerekkoromban a hitvallásunk egyfajta szembenállás volt a fennálló társadalmi rendszerrel szemben.
Jó volt ez így a könnyebb tájékozódás miatt. Aki templomba járt arról lehetett tudni, hogy melyik oldalon áll. Ha nem is mindig volt ez egyértelmű. Nagy volt a szolidaritás bennünk meg az összetartás. Persze akkor nem gondoltunk arra, hogy a klérus tagjai között is vannak jelentést írók... Megkülönböztettük a békepapokat is, mégis ragaszkodtunk hozzájuk, mert a közös hit összekötött bennünket.
A második házasságkötésem után már nem járulhattam szentáldozáshoz. Nagyon nehéz volt megélni ezt. Egyfajta kitaszítottságnak fogtam fel, amit a mai napig nem tudok megérteni... Az elmondottakból következik kérdésed második része, a felebarát szeretete. A mai elidegenedett ,kihűlni készülő világban tudom mennyire fontos ez. A gyűlölet, a harag az úr, még a legegyszerűbb emberi kapcsolatokban is. Nem magamnak tulajdonítom, hanem az otthon melegének, hogy szeretem felebarátaimat és nem gyűlölöm ellenségeimet.( akár imádkozom is értük)
A szeretet egyetemes és mindenható. Nem lehet tekintettel sem a bőrszínre, sem pártállásra, sem semmi másra. Azért születtünk, hogy szeressünk válogatás nélkül mindenkit. Ma is erre törekszem, s ha mégis elfog a harag, meggyőzöm magam.
NT: Fontos számodra, hogy honnan jöttél?
M-KL: Rendkívül fontos kérdés az is, hogy honnan jön az ember és az is hova tart. A forrás, ha nem is mindig de meghatározó. Értelmiségi , polgári elveket valló családba születtem ötödmagammal. Én voltam a legfiatalabb. Szüleimről már sokat meséltem, a nagyszülőkről még keveset. Egyedül az anyai nagyanyámat ismertem, Mamát. Akivel igazán szeretetteljes, bensőséges viszonyban voltam. 20 éves koromban távozott el, én éppen sorkatonai szolgálatomat töltöttem. Megrázott halála. Nagyon szeretett engem, feltétel nélkül, sohasem várt viszonzást. Mindannyiunkat becenéven szólított. Igy szerette. Én Ivike voltam, valószínűleg a Szivike szóból. Mennyire találó volt. Még 85 éves korában is keresztrejtvényt fejtett és bújta a Lexikonokat. Szellemileg mindig friss maradt. Nagymamám és szüleim nagy odafigyeléssel voltak irántam és igaz szeretettel. A testvéreim már nem ennyire-kivétel Imre bátyám. Ők méla közömbösséggel, mondhatni közönyösséggel kezeltek. Nem voltam fontos számukra sem akkor, sem most. Az államosítás földönfutókká tette szüleimet, folyton költöztünk. Szülőfalumban volt házunk , kertünk, gyógyszertárunk, saját életünk. Utána már csak megtűrt személyeknek éreztük magunkat, főleg én. A szocializmusban huszadrangú állampolgárnak éreztem magam, osztályidegennek. Édesanyám keresztapja, nagybátyja volt Merényi Gusztáv orvostábornok, akit 1950-ben Sólyom László tábornok perében halálra ítéltek. Felakasztották őket. Édesapámat a Rákosi korszak idején kétszer bebörtönözték, koncepciós pernek lett áldozata, többször internálták és rendőri felügyelet alá helyezték.( Az Állambiztonsági Szolgálatok Hivatala átadta az erről szóló dokumentumokat.) Alkalmazkodtunk a körülményekhez úgy, hogy megőriztük az otthon tisztaságát, a család melegségét. Ez segített át minden nehézségen.
Ez az a milliő, amiből indultam, s mostmár természetesnek is tűnik miért fordultam az irodalom és történelem felé. Abban az időszakban csak mindent elvontan , bújtatva lehetett kifejezni. Önmagunkat is. Így a művészet iránti érdeklődésem is érthető-bár az ez irányú érdeklődést is otthonról hoztam.
Tizenkét éves koromtól folyamatosan írtam verseket, prózákat,majd 23 éves koromban elkezdtem festeni. Keresni az önkifejezés magasztosabb útjait. Az út nagyjából ki volt jelölve számomra. Nem vettek föl az érettségi után a gyógyszerészeti karra. Maradt a bepréselődés a nyíregyházi tanárképző főiskolára, majd szivet-lelket gyönyörködtetően a Hittudományi Akadémia Levelező Tagozata. S végül a könyvtár szak elvégzése. Családi hagyomány a pedagógus pálya szeretete, nagyapám és nagyanyám is tanítók voltak Herenden. Csaknem 35 évet töltöttem el a pedagógus pályán- utána a könyvtár lett a munkahelyem. Mindig abban a szellemben éltem és dolgoztam, amit otthonról hoztam és magamban megőriztem. Szerettem tanítványaimat és munkatársaimat. Ez irányú érzékenységem mindenhová elkísért.
NT: Mit jelent, mit jelentett számodra a politika? Politikus alkat vagy?
M-KL: Ez is egy családi hagyomány nálunk. Vannak, akiket megver a sors és érzékennyé tesz a haza, a közös ügy iránt. Szép, de hálátlan feladat ez. Lásd Jézus Krisztus urunk esetét. Őbenne is a politikust, a felszabadítót látták és keresték. Nem tudták megérteni őt...
A mi politikai érzékenységünk gyümölcse meghurcolás. Apai nagyapám szociális érzékenysége miatt kiállt a szegény néposztály érdekében. Meg is kapta a börtönbüntetést érte. Édesapám is mindig segíteni akart az embereknek, nem csak szóval tett a helyzetük jobbításásért. Úgy gondolta a pártban való gondolkodás és kiállás meghozza az eredményt. Nem ezt hozta el, hanem a börtönt , a meghurcolást, megalázást. Magam tevőlegesen üdvözöltem a rendszerváltást és tettem is érte Boglárlellén, majd Balatonlellén( választási iroda, kampány és ünnepi beszédek) Én is megkaptam a jutalmat érte. Ideológiai ellenfeleim mindent elkövettek, hogy lehetetlenné tegyenek, elüldözzenek. Sikerült nekik.
Az elmúlt évek tapasztalata alapján azt mondhatom , nincs tiszta politizálás. Az érdekek érvényesítése ezt lehetetlenné teszi. A politika nem mentes az önzéstől sem, sőt vele jár.
Aki poziciót kap, hatalmat kap és a hatalom megváltoztat. Aki tudja kerülje el ezeket az elvtelen csatározásokat, pozíció harcokat. Magam megszenvedtem ezeket a tapasztalatokat és szeretném fiaimat is megóvni ettől, mert az okos a más kárán tanul...
A kisfogház nagy lakója
N ... Árpád repülős százados légiharcászatot tanított a SZOLNOKI REPÜLŐSTISZTI FŐISKOLÁN. Mi növendékek nagyon kedveltük ezt az elegáns jókedéjű tisztet, s reméltük, hogy ha eljön az idő, mi is ilyenek leszünk. Igazi vadászpilóta közömbösséggel nézett a jövőbe.
Átverekedte a második világháborút, s életben maradt. A felhők felett mindig kék az ég ...
A bökkenő az volt, hogy Árpád az orosz fronton harcolt, természetesen a németek oldalán, és a légi harcászatból csak annyit tudott, hogy lehet az oroszokat megverni, ami nem volt nehéz, hiszen az ő ideálja Oberst Mölder volt háromszázötven légi győzelemmel.
Mint már előzőleg mondtam, ez egy szovjet tanácsadás alatt működő iskola volt és természetesen elég számú orosz repülőssel, aki ugyanolyan jó vadász volt mint Oberst Mölder. Ez a tény nagyon sok vitának a lett tárgya, Árpád és a politikai tiszt között.
Hogy ez a vita mivé fejlődhetett volna, nekünk nem volt szerencsénk megtudni.
Egy napon N. Árpád százados eltűnt az iskoláról. Nem volt időnk töprengeni az ilyen dolgokon, az új harcászati tiszt nagyon is igyekezett az orosz superior taktikát a fejünkbe verni, alátámasztva politikai érvekkel, hiszen az oroszok nyerték meg a háborút, nem de?
Közben az idő nagyon gyorsan repült, a tantárgyak és a politikai viták egyre erősebbek lettek, hisz minden a bolsevik párt politikáján múlt. Talán innen származik az én problémám is.
Mint mondottam, ez a nagyfokú belenevelés annyira megzavart, hogy már nem is tudtam melyik légierőnek leszek a tagja...
Lehetséges hogy ez megmutatta magát a viselkedésemen, hogy csak egy példát említsek. Egyszer egy politikai vita alatt az angol-amerikai megszállást tárgyaltuk, természetesen nem említve az oroszok ausztriai és keletnémet megszállását, mire én, nagy bölcsen megjegyeztem, hogy hol van a probléma; hisz az oroszok meg itt vannak, mármint Magyarországon.
Még mindég érzem a csendet, amit ez a félkomoly kijelentés okozott. A politikai tiszt, visszanyerte lélegzetét, kijelentette, hogy a SZOVJETUNIO felszabadító hadseregét mi hívtuk meg, mire én azt válaszoltam, hogy én bizony nem hívtam meg őket ....
Ez az én részemről sem bravúr, sem tiltakozás nem volt, csak egyszerű fiatalos hülyeség, hisz nekem még ekkor nem volt semmiféle bajom egyetlen nemzettel sem.
Mivel ennek a kis történetnek a szereplője Árpád százados, előre is bocsánatot kérek a kitérőért, de meg kell magyaráznom az Árpáddal való találkozásom körülményeit.
Nagyon naiv lehettem, ha azt hittem, hogy az ilyen fajta kitörések után lehet valami jövőm, majdnem azt mondtam, hogy a magyar légierőben. A vége az lett, hogy én is elindultam a mártírok utján. Nem volt nehéz ürügyet találni, hogy megtegyem az első lépést, ami a FŐ-UTCA és Várpalota felé vezetett, ahol ezerötszáz rabtársammal segítettem a szocializmus szenes-szekerét tolni.
Ez volt az első alkalmam meztelen szénporos vállainkat összedörzsölni az ország legjobbjaival.
Megérkezésünk VÁRPALOTÁRA különös élmény volt.
Mint katonák meneteltünk, az állomástól a táborig, csíkos rabruhában és megláncolva. A sor között egy hosszú lánc lógott és mi arra voltunk felfűzve, mint a néger rabszolgák.
Nagy tömeg várt bennünket. Ki rokont, ki ismerőst, ki falubelit várva, ki csak egyszerűen híreket szeretett volna hallani a külvilágról. Nyár vége volt, 1953. De még nagyon meleg, s ha nem lett volna őrtorony minden ötven méterre, dupla drótkerítéssel, talán azt hitte volna az ember, hogy félig szabad. Kelkáposzta főzelék várt bennünket, de már előre figyelmeztettek, hogy ez nagyon gazdag étel a mi börtönételhez szokott gyomrunknak. Meg is fizettük az árát.
Az egész tábor órákig nem tudott a latrina közelébe jutni.
Nagyon gyorsan beleilleszkedtünk a tábori életbe. Természetesen a rabok szolgáltatták a bányamunkások tömegét (csillések), míg a civil munkások voltak a képzett vájárok. Még fizetést is kaptunk, igaz, hogy csak annyit, ami elég a havi cigarettára és egy kis étel-utánpótlásra. A munkától függött a levélírás és a látogató fogadás is.
Nem tudom, mióta működött a tábor, de mint látszott már nagyon szépen be voltak rendezkedve. A különféle csoportok (színi, dalárda, tanulmányi) jól lekötötték a rabok idejét.
Egy szabadtéri előadás alkalmával meghívtuk a civil bányászokat, természetesen az őrök jelenlétében. A régi bányászindulóval kezdtük meg a programot "Szerencse fel, szerencse le, ilyen a bányász élete ... az új Sejhaj nyílik a tárna helyett". Itt meg kell, hogy említsem, mi nagyon szerencsés helyzetben voltuk. Beszélhettünk arról, amiről akartunk, szidhattuk a rendszert és hangosan énekelhettük a régi magyar katonanótákat, amit a sorba állás alkalmával soha nem felejtettünk el. Volt egy úgynevezett kultúrtermünk, esténként, egy öreg, de jó karban lévő zongora kíséretében kellemesen felejtettünk: fáj, nagyon fáj az élet, mert rab vagyok.
Nekem mint újonnan jöttnek úgy október vége fele volt az első beszélőm. Anyámat, aki már az év elején is nagyon beteg volt, nem vártam, és így minden meglepetés nélkül fogadtam nagynénémet, aki Horthy Miklós nejének volt ápolónője.
Kis táskájából mindenféle finomságok kerültek elő, míg végre egy kis papírba csomagolt mappát húzott elő. Fényképek voltak. Temetési fényképek. A koporsó oldalán, arany betűkkel édesanyám nevét olvastam. Érdekes, hogy a hiány csak akkor szúrja át közömbösségünket, amikor a fogalom tárgya örökre elérhetetlen lesz számunkra. Édesanyám akkortól fogalommá vált. Szegény anyám , ki a háború alatt nagyon rövid időn belül elvesztette apámat, és két testvéremet, most én, mint utolsó reménye is eltűnt az életéből. Gyönge szívének én voltam az utolsó szalmaszál...
Be akartam bizonyítani, hogy én nem születtem bányásznak és egy hangulatos szilveszter este hatodmagammal jogtalanul elhagytuk Várpalotát. A tábor kultúrterme tömve volt rabokkal, egy nagyon jó barátom Bércy Gyuszi a zongorán játszotta a búcsúzót, "legnehezebb a válás akkor, ha jő az alkony és csend borul ránk..."
Időközben nekem fogalmam se volt arról, hogy milyen nagy fába, vagyis páncélkábelbe vágtuk a fejszénket, mikor Várpalotáról szöktünk, mivel ez a transzformátorház szolgáltatta az áramot az egész bányában. A mai napig sem tudom elképzelni, hogy miért nem lett az egész szökési ügy szabotálásnak nyilvánítva. Utólagosan próbálom keresgélni, hogy melyikünk védőangyala állt mellettünk.
Hogy én milyen illusztris társaságba kerültem ebben a fogházban, az egy külön regénynek a tárgya lehetne.
Ide zárták, aki volt valaki és mondhatnám aki lett beleértve KÁDÁRT ÉS MAROSÁNT is, aki ebben az időben csak a péküzemet zaklatta. De csak annyit mondok, hogy gróf Csáky Gyuri tanított vasalni a börtön mosodájában, és Andrássy Frédy tanított könyvet kötni, talán van egy kis elképzelésük.
Király Bélával hordtam a leveses kondért a konyhából két rúd között Király, lévén fél méterrel magasabb mint én, a kondér rendszeresen rám csúszott, sok kiabálás és helycsere után a kondér megint újból és újból a nyakamba ömlött, mire rájöttem, hogy ez egy újabb trükk a följebbvalóink részéről.
Nem is tudtam arról, hogy a kisfogház létezik. Csak annyit hallottam róla, hogy itt voltak a halálra ítéltek, és azok a rabok akiket el kellett különíteni, pozíciójuknál és rangjuknál fogva a többiektől. Vajon hova lehetett volna tenni Mindszentyt, Kádárt? Nem sokat törődtünk a kisfogházzal, hacsak nem akasztás volt, amit onnan lehetett tudni, hogy a hatórás ébresztő elmaradt és az egész fogházban síri csend uralkodott.
Hogy miért jelentkeztem kórházi munkára, nem tudom. Mi közönséges munkások nem voltunk sokan. Az orvosok és a hasonlóan képzett személyek külön osztályon laktak, de mi fontosabbak voltunk, mert minden a mi kezünkön ment keresztül. Már késő volt tiltakozni, mire megtudtam, hogy mi lesz a beosztásom.
Én lettem az új boncterem és hullaház mindenese. A feladatom nagyon sokrétű volt. Felelős lettem az elhunytak eltávolításáért, a boncterem előkészítéséért, és ami a legfontosabb mindenfajta fertőtlenítésért.
Ez a feladat lehetőséget adott nekem arra, hogy olyan szabadon mozoghassak a kórház keretén belül, amennyire a körülmények megkívánták.
Ha a piros lámpa kigyulladt, mindenkinek el kellett tűnnie. Ha az ember ilyenkor óvatosan nyitva tartotta a szemét, nagyon sok érdekességet láthatott. pl. A Hercegprímás Úrnak a zárkája az egyik folyosó végén volt, nagyon sok látogatója jött, ami több ízben is hangos eszmecserét és kiabálást okozott. A prímás nem hagyta magát. A másik érdekes látogatás a kórházba irányult, az operációs termekbe. Az ország leghíresebb orvosai mint rabok dolgoztak itt, és ha valakinek specialistásra volt szüksége, kénytelen volt idelátogatni.
A legtragikusabb része feladatomnak az volt, hogy ha valaki közel járt a véghez, nekem szemmel kellett tartani, hogy időben el tudjam szállítani. Az első alkalommal, ez a feladat nagyon megdöbbentett. Mikor beléptem a terembe, észrevettem a rám fordított tekintetekből a félelmet és a kétségbeesést, hogy vajon kiért jövök, hogy vajon mit tudok. Ez a helyzet csak akkor változott meg, amikor akaratom ellenére zsebemben élelemmel léptem be a kórterembe. Én loptam azokat az őrök konyhájáról.
A laboratórium raktárosa nagyon jó barátom lett és ő mutatott egy nagyon érdekes tápanyagot, szőlőcukrot kis öt köbcentis fiolákban. Azt hiszem ezeket a gyógyszereket éhségsztrájkolóknak adták, nekem ettől fogva mindig volt a zsebemben.
Hogy visszatérjek az előző témára; itt találkoztam ismét Árpáddal. Nem ismertem meg a régi, elegáns katonatisztet ebben az összeroppant emberi testben. Csak később döbbentem rá, hogy ő tulajdonképpen ki is! Gerinctuberkolózisban szenvedett, és már nagyon kevés ideje volt hátra. Nem panaszkodott, pedig rettenetes fájdalmai lehettek.
Nem is emlékszem, hogy valaki fájdalomcsillapítókat osztogatott volna bárkinek is.
A betegek többi része már hozzá volt szokva az orvosság hiányához, csak bágyadtan feküdtek, beletörődve sorsukba. Nekem nem volt ápolói gyakorlatom. Ez volt az első alkalom az életemben, hogy ilyen reménytelenül szenvedő emberek között mozogjak.
Nagyon kevés volt amit tehettem ezekért a szerencsétlenekért. Csak egy falat kenyér, egy baráti kézszorítás...
Árpád már nagyon gyenge volt, a gerince nem tudta testét tartani, ezért sokszor ölbe vittem fürdeni.
Sápadt, beesett arcában szemei bocsánatot kérően néztek rám. Nem volt szívem megmondani, hogy ismerjük egymást.
Nem nehéz a börtönben egymásról tudakozódni. Mindenki ismer mindenkit. A hosszú zárka-élet, az unalom, az összetartozás szükségessége beszédessé teszi az embert. Nem sok időbe telik, hogy az ember minden titkát nyilvánosságra hozza. Ebből a forrásból tudtam meg mi történt Árpáddal. Azt, hogy mi volt ellene a vád: "Árpád elárulta a fiatal demokráciát, a fiatalok fejét teletömte szovjetellenes propagandával, és ezzel megpróbálta aláásni a kommunista erkölcsöt".
Az érdekesség ebben az, hogy ők akik odatették ebbe a pozícióba tudták, hogy ki volt, és ennek ellenére mégis odatették. Ám amikor már volt utánpótlás leváltották. Ez volt a szokás ebben az újdonsült rendszerben, hogy csak egy példát mondjak. Ilyen volt Király Béla tábornok esete.
És mi lett a végeredmény? Egy szerencsétlen ember aki életét minden nap kockáztatta önzetlenül a hazája védelméért.
Csak egyszer láttam Árpádot sírni, legalább is könnyes szemét törölgette.
Talán már tudta, hogy nagyon rövidre van szabva ideje, és nagyon szeretett volna elbúcsúzni édesanyjától...
Én még túl fiatal voltam ahhoz, hogy meg tudjam vigasztani őt.
Csak jóval később tanultam meg, hogy mennyire könnyebb meghalni abban a tudatban, hogy ez nem végleges, hogy ez csak egy átmeneti állapot. De a jelen pillanatban nem tudtam semmit sem szólni, csak némán fogtam a kezét, és reméltem, hogy az őszinte érzés átsugárzik. Két nap múlva egy hajnali órában ébresztettek. Már előre tudtam mi történhetett.
Árpád meghalt. Egy barát nélkül, egy vigasztaló kézfogás nélkül, az utolsó szentség hiányában távozott.
Egy portás segítségével lepedőben levittük Árpádot az alagsorban fekvő hullaházba. A termeken át haladva hallottam társaink halk imáját, ..Miatyánk, ki vagy a mennyekben ...
Másnap előkészítették a holttestet boncolásra.
Fiatal orvostanhallgatók végezték el, míg a vezető egy csipesz között tartva cigarettáját közömbösen szemlélte az egészet. Se ő, se a hallgatók nem kérdezték ki lehetett ez a személy. Talán egy közönséges bűnöző? Egyet megállapítottak, hogy a probléma eredete gerincsérülés volt. Késő délután jött a lovaskocsi érte, ami úgy nézett ki, mint egy kenyérszállító kocsi. Én, meg egy őr voltunk jelen.
Még mindig töprengek rajta, hogy hova temették el, és vajon tudott-e róla szegény édesanyja, vagy talán a büntetés még a síron túl is folytatódik?...
Sárga cigaretta
Otthon mindig ezt hallottam édesanyámtól:
- Kislányom, cigarettát sose vegyél a szádba! Ronda és egészségtelen! Szívd a mezei virágok illatát, üdék és szépek, mert a természet tiszta szépségén nevelkednek. Hallgass rám, kislányom! Messze van az anyai szó. Hangulata átjárja még elmém. Van ilyen perc, amikor a földöntúli lüktetés hullámai utat törnek a központi idegrendszer felé. Meddig tart ez? Nem tudom, nem is jó tudni, inkább hagyom, hogy agyam eresztékein átbújva meleg édesség öntse el tagjaimat. Ilyenkor a szorongás feloszlik, öntudatlan, kábult ernyedtség fogja el testemet. Fátyolszerűen rámtelepszik. Jó lenne ellenállni, de illatuk belemar minden sejtembe, és a pillanatnyi tiltakozás után átengedek mindent. Szájamhoz ért, rikító fehérsége sajátos illatot ad, mint a férfias parfüm. A nyelvemmel megérintem és pár pillanat múlva az apámtól örökölt duzzadt ajkak mögött összezáródnak fogaim.
Jó hallani a szisszenést, ilyenkor azt hiszem, még erősebben morzsolom. Finom ez a fehér cigaretta. "Ha kemény, meg kell ropogtatni!" - mondogatja Viktor, aki először megkínált. Szeretem munkában megkeményedett kezét, mellyel végigsimít ajkaimon. Olajos illata facsarta, a bőr találkozása átvillanyozta érzékeimet. Milyen eszeveszetten harapott, nyakamon hányszor otthagyta vöröslila szerelmének jeleit. Viktornak nem lehetett ellenállni, mindig büszke volt rá, sőt számon is tartotta, hányadik vagyok neki. Tízen alul sorolta, afölött csak naplóiban tudta számon tartani. Jó volt tudni, hogy nála középen vagyok, a rutin aranyközépútján. Rámnézett és belémmart, lehetetlen volt ellentmondani neki. Egyszer mégis végeszakadt. Emlékszem, egy este megjelent barátjával, ki úgy mutatkozott be: Corvina. Fekete göndörségét, fogainak és tenyerének villogását azonban elnyomta bennem illata. Fanyar, idegen szaga betöltötte az egész szobát. Ha jól emlékszem, Viktor az Abbáziában akadt össze vele. Éreztem, hogy nem tudok ellentmondani neki. Valami melegség ömlött végig rajtam és meglazítottam a blúzomat. Hirtelen gyulladt meg és akkor úgy éreztem, lehetetlen betelni ezzel a gyönyörrel. Újat és újabbat kívántam. A másik helyiségben Viktor csak nevetett és megitta az összes megmaradt Pino Noir-t.
Miután kétszer többet szívtam el mint általában, Viktor megelégelte és kitépte a számból. Görcsös önkívületemben sikítottam. Éreztem, fájdalmasan megégetett, de ez a fájdalom jobb volt minden Dzsinnél és Wyskinél, jobb volt még Viktornál is. Megérezhette, mert keserű mosollyal távozott. A lépcsőházban az ajtó csapódása bennem olyan üresen kongott, mint a dézsa, amiben anyám gyermekkoromban mosdatott. A megmaradt űr utána olyan rideg és nyomasztó volt, hogy szívemből visszakívántam Corvinát.
Hosszú napok teltek el s nem jött senki és semmi. Napokig feküdtem az ágyon elterpeszkedve, unott arccal. Amikor felkeltem, a szobán falán lévő tükörben megpillantottam magam. Nem akartam elhinni, hogy én vagyok az. Egyre közelebb léptem és minden lépésnél kurtább lettem. Csak a fejem nőtt meg. Megérintettem kócos hajam. Beletúrtam, fölemeltem, majd visszaejtettem. Megdöbbentett szemem sötétsége, arcom nyúltsága. Tekintetemtől megijedtem. A számhoz kaptam. Megduzzadt ajkaim között kivillant sárga fogam. Magamra öltöttem a nyelvem és elfogott a félelem. Nyelvem megduzzadt, kékes-lilás színét látva elfogott a gyötrelem. Zokogni kezdtem. Rávetettem magam az ágyra s a vaságy sodronya átvette a sírás ritmusát. Ringatóztam és sírtam. Észre sem vettem, hogy ujjaimat harapdálom. A kezem nikotintól átitatott szaga felébresztette bennem Viktor és Corvina alakját, ízét, zamatát. Felugrottam. Bezárás nélkül becsaptam az ajtót és rohantam, rohantam. A lépcsőház visszhangozva dübörgött.
- Milyen jó vagy, milyen friss, csak gyorsabban, gyorsabban! Majd nagyobbakat szívok! Lélegeztem, fújtattam. A Sárga cigaretta nem válaszolt. Gyors szippantásaim után egyre fogyott és kisebb lett. Nem ismertem mértéket, minél előbb a végére akartam érni. Nagyokat szippantottam és egyszerre megégette a számat. A filter meggörbülve lekonyult. Visszafeküdtem, a szobában éreztem a savanyú szagot. Kifáradva elterültem, mélyeket lélegeztem. A gomolygó füst kiveredett a kávéházban elfogyasztott konyak és rum zamatával. Visszagondoltam arra a néhány órára, amikor összetalálkoztam a Sárga cigarettával. Egyszerűen belémbotlott. Kedvesem rámmosolygott és én visszamosolyogtam. Részemről ez csak fanyar mimikai játék volt. Megéreztük, nekünk össze kellett találkozni. Mindig szerettem a spontán találkozásokat. Meghívott a Körúton lévő Keringőbe. A kis kerek asztalnál ráesett a combomra. Pont akkor, amikor a felszolgáló nő hozta a konyakot, rumot és a kísérőt. Belémmart forrósága és utána már nem mosolyogtam. Ittunk és mentünk, szinte menekültünk. Valami megfoghatatlan erő dobott az ágyra. Most úgy érzem, mintha ernyedt lennék, ennek ellenére mégis mar valami. A sárga cigaretta feloszlott a gomolygó füstben.
A pénzem elfogyott. Nyár van, tanítási szünet. Évfolyamtársaim közül többen elmentek munkát vállalni, de nekem most nem volt hozzá kedvem. Év közben mindig tudtam pénzhez jutni, ha másképp nem, Viktor gyakran adott. Ilyenkor nem mulasztotta el hozzáfűzni: Nem cigarettára! Viktor barátai általában gavallérok voltak, akkor is adtak nekem, ha nem kértem. Azt vettem észre, hogy egyre jobban hiányzik a cigaretta. Fanyar, kesernyés illata már az utcán is ingerelt. Ilyenkor nyeltem és továbbmentem. Végül mégiscsak odavitt a lábam, ahol ez az illat a legtöményebben jelentkezik: pressó, bár, éjszakai mulató. Nagyon sokszor éreztem, hogy tele van a szám. Kesernyés ízét nyálammal elvegyítve gombócot formáltam és nyeltem. Talán jobb lett volna köpni, de nem mertem. Időnként éreztem, hogy húsomon a bőr megnyúlt, mintha más bőrébe bújtam volna. Arcom és nyakam ráncait ha kisimítottam, szörnyű képet vágtam. Fásult közönyösség ült arcomra. Nem találtam más örömöt e napok és hetek alatt, mint azt, hogy minden cigaretta a lábaim előtt hever, illetve áll, ha akarom. Fogyatkozó önbizalmam egyetlen forrása volt ez. Megkóstoltam minden színű és fajtájú cigarettát: Simphonia, Sport, Munkás, de mindegyik elröppent, akár a Savária vagy Sopiane. Mindegyik motyogott a fülembe valamit. Lehetetlen leírni, mennyi mindent tud meg az ember egy-egy rudacska lassú elszívása közben. Ha nem volt más, felvettem még az eldobott Csikket is. Hallgattam történetét, hogyan rúgtak belé, hogy taposták el sorstársai. Megismertem az emberi erőszakot, korrupciót, aminek áldozatai lettek. Velem feloldódtak. Sorsunk közös volt. Örültem, ha valaki szól hozzám kedvesen, gyöngéden, még akkor is, ha utána alkoholgőzös lesz a szám. Nem öblítettem ki azután sem. Úgy éreztem volna, megtagadom őt, a múltat, a közös óráink boldog perceit. Nem köptem, inkább nyeltem, hisz egész eddigi életem is ebből állt. Az életet megtagadtam volna, de tetteimet soha, még akkor sem, ha egyetlen igaz barátom, első szerelmem, Viktor nem ismer meg az utcán. Úgy tett, mintha nem vett volna észre. Ezután nem akartam tovább a városban maradni. Elhatároztam, hogy lemegyek a Balcsira. Annyi pénzem sem volt, hogy vonatjegyet vegyek, ezért kiálltam a benzinkút mellett a 70-es útra stoppolni.
Igyekeztem a lehető legelőnyösebben öltözni. Megnéztek és ennek örültem. A kocsik robogtak, robogtak. Elment előttem egy Postás és egy Pénzügyőr. A kocsik lassítottak mellettem, de nem vettek fel. A nap kezdett erősebben sütni, izzadtságcseppek gördültek végig homlokomon, belül pedig mart, szorongatott valami. Úgy éreztem, elájulok, amikor minden intés nélkül csikordult a fék és kiszólt egy vén szivar. Ugató hangon beszélt, közben mosolygott. Mivel nem volt más választásom, beszálltam. Ekkor már nevetett, levetette a kalapját, végigsimította tar fejét, beletúrt fehér bajuszába és indított. Undorodtam tőle, mégis válaszolnom kellett. Beletaposott a gázba, a kilométeróra 140-nél járt. Nyeglén hátravetette fejét, így fitogtatva bátorságát, de inkább férfiasságát akarta nekem megmutatni. Megdicsért, minden ok nélkül, hogy milyen okos, intelligens lány vagyok, majd hozzátette, teljesen a lányára hasonlítok. Ezek után még azt is megengedte magának, hogy kezét a vállamra tegye. Petyhüdte, szőrös ujjai utálatot váltottak ki belőlem, lelöktem vállamról, de ő csak nevetett. Hanyag eleganciával elővett valami márkásnak mondott cigarettát és ugató hangján ajánlotta:
- Megkínálom egy finom cigarettával! Tessék! Csodálatos módon megszűnt benne minden szorongás és határozottan visszautasítottam.
- Köszönöm, nem kérek belőle!
Ezen is csak nevetett és eltette. Gyors tempóban megérkeztünk a Balatonra. Fortélyos kérdéseivel kiszedte belőlem, hogy nincs senkim, de senkim. án azt sem tudtam megmondani, hol fogok aludni, felajánlotta az egyik jó nevű szállodát, ahol igen sok külföldi szokott üdülni. Rögtön eszembe jutott, szinte már a véremben lüktetett a Sárga cigaretta és Corvina. Emlékük letaglózta minden idegsejtemet, és igent bólintott a meghívásra. A kocsiban hagyott, amíg a portással elintézte a szükséges dolgokat. Észrevettem a kesztyűtartóban lévő arany ékszert, meg a zöld köteg ezres mellett a nyugati valutát. Remegett a kezem, de nem volt erőm hozzányúlni, hisz tolvaj nem vagyok, még soha életemben nem vettem el semmit. Amim volt, odaadtam, de arra, hogy én is kaphatnék, sohasem gondoltam.
Fölkísért, mögöttünk a szobafiú haladt. Éreztem, mindenemet nézi, főként a lábamat. Úgy éreztem, mintha összeakadna a bokám, majdnem elvágódtam az egyik fordulónál. Utánam kapott, inkább belémmart, mint kutya a prédájába. Lihegve mondta:
- Ejnye kislány!... Miután észrevette, hogy a fiú mindent hall és lát, elvigyorodott. Buldog képe szélesre terült és automatikusan végigsimította tarkóját.
Beléptünk. Megdöbbentett a fényűzés. Sohasem gondoltam, hogy még ilyen helyre is kerülök. Mint a mennyország az én egyszoba-konyhás Kérész utcai albérletemhez képest. Fürdőszoba, tus, fényesség mindenütt. A padlószőnyegen csodálatos bútorkollekció, ülőgarnitúra.
- Na, kislány, ez a mi lakosztályunk! - ismételte, amikor észrevette arcomon meglepődésemet. A mi szócskát határozottan megnyomta.
- Fürödjön meg, engedje el magát, mintha otthon lenne. Aludjon egy keveset, látom, fáradt.
- Mégiscsak rendes ember ez! - gondoltam magamban. Örömmel adtam át magam a langyos víz bársonyos simogatásának. Mire kijöttem a medencéből, nem volt sehol.
- Kedves apóka! - reménykedtem és ágyba bújva hamarosan elnyomott az álom. Arra tértem magamhoz, hogy a combomnál matat valami, cuppanásokat hallottam, s amint valaminek a sörtéje végigszántott idegeimen, felsikítottam és felugrottam. Megrémült, lihegő embert láttam magam előtt. Reszketett és megmaradt hajszálai összeborzolva az égnek meredtek.
- Csak csöndesen! - lihegte és rámvetette magát. Borgőzös lehelettel tapogatta végig azt, amit sohasem akartam neki megadni. Rúgtam és haraptam. Már én is lihegtem, mégsem tágított. Megállt és én abban a pillanatban összegombolyodtam, mint egy sündisznó. Lassan húzta elő a cigarettát. Meggyújtotta, majd hirtelen mozdulattal a számhoz érintette. Most egyszerre, nem is tudom miért, úgy éreztem, nem tudok ellenállni. Illata különös volt. Néhány szívás után megrészegedtem, akaratom megszánt. Bágyadtság járta át zsigereimet. A tompa kábultság egyre fokozódott, mintha álmodnék. Elhalkult a horkantás, a rúgás és harapás enyhült. Elnehezültem és földöntúli arcjátékkal repültem át a szivárványszínű eszméletlenségbe.
Levél édesanyámhoz
Sírköveden a felirat: A lélek él, találkozunk!
Szeretném jelezni neked, hogy az epekő műtétem csak annyiban sikerült, amennyiben a fáról levágunk egy hajtást. A tüneteim változatlanok.
Majdnem úgy jártam, mint nagyapám az Üllői úti kórházban...
Nagyon köszönöm aggódásod és közbenjáró imád.
Most Pálforduló után kicsit jobban érzem magam. Hamarosan itt a tavasz. Március végére ígérték a kárpótlási jegyek postázását. Fogalmam sincs mit és mennyit fogunk kapni. A papírjaim a legnagyobb rendben vannak, hisz te annak idején gondosan megőrizted számunkra. Távozásod után, még 1978-ban magamhoz vettem őket.
Gondolj bele, általad mi lettünk az igényjogosultak, de mire? Tőled ill. tőlünk egy egész vagyont vettek el és most ki tudja mit érő értékpapírokkal kell beérnünk. Igaz, te sohasem tartottál rá igényt, soha fel nem emlegetted. Úgy gondoltad, a jóisten akarta így! Szó nélkül beletörődtél.
De jó lenne, ha mi is el tudnánk jutni erre az életbölcsességre!
Sajnos az idő telik és mi semmivel sem vagyunk okosabbak. Ahányan vagyunk, annyifelé húzunk! Találkozási pontokat lehet ugyan találni, de találkozási helyek nincsenek. Vera néni temetésén megegyeztünk, hogy mi testvérek minden évben összejövünk valakink a lakásán. Az egészből azonban nem lett semmi, sőt a sógornők igyekezete végképp eltávolított egymástól bennünket. Sűrűn megfordulok Székesfehérvárott és Velencén, de a testvérek szinte egyszer sem keresnek meg engem.
Pedig te hányszor a lelkünkre kötötted: fogjunk össze anélkül, hogy traktákat rendeznénk egymásnak. Csak csöndesen, szerényen!
Továbbra is kérlek - mint ahogy minden reggel- könyörögj érettünk!
Szeptemberben voltam Öcsivel a Kerepesi úti temetőben. Elgyönyörködtünk nagyjaink síremléke előtt. Mennyire örültünk, amikor Jókai síremléke mellett megtaláltuk a Haggenmacher család sírboltját...
A Maier családé nem tudjuk meg van-e még. Az a baj, hogy elfelejtjük, mire kötelez a múlt, a családi hagyomány, a példamutatás! Pedig nekünk volt mit látni és tapasztalni otthon! De továbbvinni már nem tudtuk, erre képtelenek voltunk. A te összetartó szereteted meghaladja a mi szeretetünket! Mi az oka a vérségi kapcsolatok meglazulásának, az elhidegülés családon belüli kikristályosodásának?!
Mert könnyebb azt szeretni, akinek nem vagyunk lekötelezve, akitől nem függünk. Legnehezebb azokat szeretni, akiket valamilyen oknál fogva meggyötörtünk, megbántottunk. Ősi természetük vadhajtása ez! Mert önkéntelenül elhárítjuk, elutasítjuk magunktól a belső vizsgálatot, számvetést,- elutasítjuk a tartozást!
Ezért hajlandó megbocsátani, adósságot elengedni a szenvedő, megbántott lélek!
"Elengedem mindenki tartozását, felejtsd el arcom romló földi mását!"
Ez a Dzsida Jenői mondat leginkább kifejezi a megbántó-megbántott, a kínzó és megkínzott viszonyát. A megkínzottak többsége megbocsát kínzóinak, ezáltal megtisztulnak, míg a bűnösök megmaradnak szeplőikben. Elaltatják lelkiismeretüket, homokba dugják fejüket. Képtelenek eljutni a szembesülés öntisztító, megszentelő fokára. Nem tehetünk mást: nekünk kell elengedni mindenki tartozását, anélkül, hogy elvárnánk a bűnbánat gyakorlását, mert erőltetni a legbenső dolgokat nem lehet. A kényszer nem hozhat igazi eredményt, egyben képmutatás volna a kegyes bűnbocsánat.
A te példád tanított ill. vezetett rá arra, hogy nincs más dolgunk mint a megértő, megbocsátó, az önmagát kiüresítő szeretet!
Ezért voltál te egyedül képes arra, hogy összetartsd a családot s ez a szeretet tudja csak összekovácsolni a még nagyobb családot, a társadalmat.
Anélkül jutottál el a boldogságra, hogy egy percre is igényt tartottál volna a "boldog" jelzőre!
Szeretettel fiad Laci
Balatonlelle, 1992. január
Biztosan elnézed nekem, hogy mellőzök minden udvariassági formulát.Ebben a tekintetben életedben sem tettem kivételt. Úgy találkoztunk mindenhosszú távollét után, mintha csak tegnap mentem volna el.
Távozásod ezúttal az én életemből csaknem 13 éve történt.
Hogy érintett engem, mi történt azóta? Te egészen biztosan ugyanúgy tudod, mint én. Meggyőződésem, hogy keresztelőszentjánosi kiválasztottságod miatt, valamint egész életed jutalmaként Te a napos oldalon foglalsz helyet, szemben ellenségeid árnyékos oldalával. Szentül hiszem, hogy egy-két karosszéket nekünk is foglalsz. Persze ez csupa naivitás, mert ott foglalt helyek nincsenek...
Minden hely kijelölésére csak a Mester hivatott, akinek mi mindketten csak haszontalan szolgái vagyunk.
Visszatérve az általad elfoglalt napos oldalra,-Te mindennek szem és fültanúja voltál, ami a csaknem másfél évtizedben megtörtént. Egész életedben politikus alkat voltál, szigorú önmagadhoz s szigorú az eseményekhez. Te már akkor néven nevezted a hazaárulókat, akiket mi még ma sem merünk néven nevezni.
Miért? Mert még mindig félünk. A terror 45 éve elég volt ahhoz, hogy kialakítsa ezeket a reflexeket. Szeretted a tiszta beszédet és a tiszta helyzeteket. Ezért is akadt néhány követőd a háború után, akárcsak a pusztába kiáltó Keresztelő Jánosnak. A követők azonban elmaradtak s Te egyedül álltál a Népbíróság előtt.
Te magad kaptad mások helyett is a mocskos kezű pofonokat, a csizmatalpas rúgásokat s pőrére vetkezetten egyedül álltál kihallgatóid elé. A kínzókról most ne beszéljünk. Ehhez az időszakhoz kapcsolódik születésem. Mint derékból kinőtt hajtás úgy kapaszkodtam belétek. Ekkor voltak a jelentős államosítások, internálások, kitelepítések. Őrzöm, Te is tudod mennyire őrzöm az államosítási és kiebrudálási határozatokat, jegyzőkönyveket. Te pedig őrzöd azokat az emlékeket, melyek besúgás és árulás révén eljuttattak a börtönbe és az internáló táborokba.
Itt engedj meg egy kitérőt: a meghurcoltatásban nem voltál egyedül. Több tízezer- százezer embernek kijutott ez valamilyen okból. Az én időmben már változtak a módszerek. Nem tömegestül ítéltek el a másként gondolkodókat, hanem kifinomult, összehangolt módszerekkel- egyesével. Összefogott a tanácsi apparátus a helyi rendőrséggel, ügyészséggel, bírósággal. A "daráló gép" jól működött. Az én esetemben is. Háromszor néztem meg a Kádár-címert, közben arra gondoltam..., de hisz tudod mire gondoltam, csak arra nem, hogy az új rendszer hasonló helyzeteket fog produkálni.
Az ígéretek megszentelt ostyáját kívántuk magunkhoz venni, ami leginkább hasonlítana a Megváltó testéhez-lelkéhez. Mindezt politikai értelemben gondoltam.
Megéltük a rendszerváltoztatásnak nevezett csendes forradalom hónapjait... Hogy szárnyalt a szofokrácia lelke egy mindent átölelő megtisztulás igézetében!
Most érkeztem el vallomásom azon részéhez édesapám, amiért tulajdonképpen tollat fogtam. Hol vannak a bűnbánók és hol vannak a Bűnbánó Magdolnák?! Hol vannak a kínvallatók, a test és lélek megkínzói?!
Vannak tékozlók, akik elherdálva az atyai örökséget most úgy kívánnak elfordulni a moslékos vödörtől, hogy kimondanák: Vétkeztem ellened s az ég ellen! Atyai ölelést várnak anélkül, hogy ölelnének. Feloldozást várnak anélkül, hogy magukba térnének!
Meghasonlik a világ, ha mi nem oldozzuk fel a múltbeli bűnöket!
Meghasonlik ahelyett, hogy megtisztulna! Attól tartok, hogy a múlt lovagjai nem fognak, nem tudnak eljutni erre a pontra! Hiszen azoknak a legnehezebb megbocsátani, akiket megkínoztunk, meggyötörtünk!
Ezen csak egy emelkedett lélek tud túllépni, de addig is el kell viselnünk ezt az állapotot, amiben mi továbbra is áldozatok vagyunk. Olyan áldozatok, akik elősegítettük egzisztenciális előmenetelüket, de akik már el nem érhetik részükről a feloldozást! Az úr nem hajolhat le szolgájához , mert megszűnik úr lenni. Ezt az áthidalhatatlan ellentmondást csak egyvalaki tudja feloldani, aki egy személyben volt úr és szolga, maga Jézus Krisztus.
Aki tékozló életmódja közben megfeledkezett az Atyáról, attól nem várhatjuk el a bűnbánatot. Ami a legszomorúbb ezt önmagától sem várja el az illető, mert akkor már megtörténne az átváltozás és egy magasabb régióba lépne az emberi társadalom.
Ezen a ponton meghaladtuk a politikai relációt s a misztika területére léptünk. Nézd el most ezt nekem ! Pontosabban azt nézd el nekem, hogy amíg én szívdobogva írok, Te csöndesen magad elé mosolyogsz. Igen, mert ezt Te már régen átgondoltad , kielemezted magadban...
Végezetül engedj meg egy kérdést: Ha nem számítjuk a börtönévekért járó életjáradékot, a vagyonelkobzás kártalanított értékpapírjait,-Te mit tartasz jelen életünk legfontosabb jellemzőjének?! Te biztosan tudod, mert Te már átültél az árnyékos oldalról a napos oldalra!
Szeretettel fiad Laci
Balatonlelle, 1992. január
